Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

V. Földesúr és jobbágy

saját kezelésben tartott földjei az 1760-as évekre legtöbb helységben illetőleg hozzájuk csatlakozó pusztán megjelentek. (Ld. a 7. táblázatot.) A helységeknek eszerint már nem kevesebb mint 82,3%-ára súlyosodott a földesúri allodium jelenléte, még pedig viszonylag legtöbb esetben a keleti perem-síkságon, legkevesebbszer a Duna völgyében (kedvező például a „sváb" települések helyzete) és a Gödöllői dombságon (tehát a nagybirtok fő területén). Arra is az utóbbi tájegységben akad legtöbb példa, hogy az uraság feladja s a jobbágyok kezére engedi meglevő majorságát. A földesúri saját üzem legfontosabb része: a gabonatermesztés (olykor hozzá csatlakozó kendermüveléssel) már csak a községek 64,6%-ában fordul elő; ebben a vonatkozásban is a Galga—Tápió-vidéké, továbbá a dombos táj déli szakaszáé a legmagasabb arányszám, a Dunavölgyé s a dombvidék északabbra fekvő részeié a legalacsonyabb. Hogy majorsági kaszálóval a szántóföldhöz képest több faluban találkozunk, újabb bizonysága az állattenyésztés még mindig túlnyomó jelentőségének, kivált ami az alföldi jellegű tájakat illeti. A majorsági szőlő viszont, akárcsak a jobbágyoké, leginkább a napsütötte domboldalakon talált alkalmas helyet magának. Nem véletlen az sem, hogy üzemük művelési ágai közül viszonylag még a szántóföldi növénytermesztéssel hagytak fel legtöbbször a földesurak: távolról ennek kézbentartása sokkal nehezebb volt, mint az állattartásé. A bortermelés helyzete ebben a tekintetben sokkal kevésbé volt egyértelmű, minthogy a legkényesebb szőlőmunkákat az eredménnyel többet törődő földesurak rendszerint nem robotban, hanem napszámban végeztették. Nem vitás, hogy a majorságok megjelenése nem csupán az úrdolga fokozódása miatt, hanem területileg is a parasztság életlehetőségeinek elszűkítését jelentette. Legkevésbé még akkor, ha a földesúr valamely pusztán rendezte be saját gazdaságát (ekkor viszont gyakran a robotteher lett nagyobb a távolság következtében). Mindenesetre érzékenyebben érintette jobbágyait, ha a falu határából kanyarított el, még akkor is, ha ezzel esetleg csak a közös legelőt csorbította. Ám abban a törekvésében, hogy a legalkalmasabb, legértékesebb földeket kaparintsa meg magának, nem ritkán jobbágyok művelte földekre is szemet vetett, még olyan helységekben is, hol a tágas határ bő alkalmat nyújtott volna az allodiumnak a parasztság sérelme nélkül való berendezésére. Hogy a földesúri terjeszkedésnek a jobbágyföldek határa nem szabott korlátokat, bőven kitűnik a puszta telkek kérdésében adott paraszti válaszokból. Még hagyján, ha a megürült házakba s esetleg földekre is neki szolgáló mesterembereket: kovácsot, molnárt ültetett a földesúr; már egy lépéssel továbbment, mikor árendás birkásnak, pálinkafőzőnek, zsidónak, libertinusnak juttatta azokat (Abony, Alberti, Acsa). Az pedig már az allodium számára való foglalásnak számított, midőn a gazdátlanná vált jobbágy-házhelyeket a maga urasági tisztjének, ispánjának, béresének, cselédjének kezére játszotta (Abony, Törtei, Acsa). Már ilyen alkalommal is előfordult, hogy a földeket magának foglalta, embereinek csak a belsőség jutott (Törtei, Irsa). Máskor már az elhagyott házhelyeknek csak egy részét kaphatták meg földre áhítozó parasztok, a többire a földesúr tette rá kezét (Domony, Farmos, Tápiószele). Nem egy helyen pedig világosan kitűnik, hogy mikor oda is elért a majorkodás hulláma, az uraság erőnek erejével egyszerűen jobbágybirtokból formált saját gazdaságot magának, akár úgy, hogy megnyirbálta azt