Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

V. Földesúr és jobbágy

Nagyobb urak azonban kezdettől fogva külön majorsági táblákat szakasztanak ki maguknak, akár pusztán, akár a falu határában, a közösség rovására. S akkor, major építésének terhén kívül és a rét kaszálása, szénagyűjtés, boglyázás, hordás, kazalba rakás mellett, megjelennek a szántóföldi műveléssel kapcsolatos munkafajták is: szántás (őszi gabona alá általában háromszor, tavasziak alá egyszer), vetés, boronálás, a konkoly kigyomlálása az ősziek közül, ezek aratása (amit ugyan gyakran „vidéki" részes aratók végeznek, robotosok inkább akkor, ha olyanok nem akadnának), tavasziak kaszálása, mindkét félének betakarítása, nyomtatása, szelelése, a kenyérrevalónak őrletése, a többinek verembe rakása, annak, mit eladásra szán belőle a földesúr, rostálása, s ha helybe nem jön érte vevő, piacra, dunai hajóra szekerezése. Ebben is kifejezésre jutott, hogy az allodiumok kifejlődésének a piaci lehetőség a fő mozgatója. Általában kezdettől fogva kelendő volt a vásárokon a hízott ökör, ezért a földesúr saját gazdasága a meginduláskor külterjes állattartásra alapozódott, annál is inkább, mert ez külön berendezést és apparátust úgyszólván nem igényelt. Majd lassanként szóhoz jutott a gabona is, miután kisebb tételeket, bár csak időszakosan, el lehetett adni belőle az 1720-as évek derekától fogva meggyorsult ütemben fejlődő Pest városának hetipiacán és vásárain; erre azonban egyelőre a jobbágyok dézsmája is elegendőnek bizonyult. Igazában az 1730-as évek közepén kezdődő háborús konjunktúra adott a földesuraknak ösztönzést saját üzemű gabonatermesztés kifejlesztésére. Ettől fogva nőtt meg a Dunának mint a forgalom ütőerének a jelentősége, s indultak tucatszámra a parasztszekerek, hogy a földesúr gabonáját kereskedőknek vagy távolibb piac elérhetése végett hajókra szállítsák. És azóta szaporodtak el az urasági majorok, s hasítottak ékként a parasztközségek keze alatt levő földekbe az allodiális táblák. A század derekán létesült fiatal településekben pedig már nem úgy alakul a helyzet, hogy a parasztközösség rendezkedik be előbb, s erre utólag telepedik rá, utólag kíván egy határrészt a magáévá tenni a földesúr. Itt már az élet megindulásának pillanatától fogva az uraság tartja kezét az egész faluhatáron, s ő enged át abból, korlátlan tetszése szerint, használatra a jobbágyoknak. Különösen szembeötlő a nép kiszolgáltatottsága kisbirtokosok közösen bírt falvaiban (Tápiószele, Dabas, Törtei); ezek az urak — a nagy uradalmak tulajdonosaival szemben — folytonosan ott ülnek a nép nyakán s szinte versengnek egymással abban: hogyan lehetne még jobban kihasználni. Érdekes megfigyelni, hogy ezek a közbirtokossági falvak túlnyomó nagy többségükben területünk déli felén helyezkednek el. A Cserhát vidékén csak öt van belőlük, azok sem uralnak többet két-három birtokosnál, vagy pedig egyetlen család tagjai osztoznak rajtuk. A Gödöllői dombság területén meg éppen csak egyetlen község akad, amelynek több gazdája van, még pedig a Tápiósáp vidékéhez csatlakozó déli szegélyen. Itt, a dombvidék déli szakaszán már megnövekszik az ilyen helységek száma, s viszonylag még inkább az alföldi jellegű tájegységekben. S az ellentétet még fokozza, hogy a síkföldi községek között — főképp délkeleten — nem egy olyan település található, melynek népe számos urasággal kénytelen küszködni. Mert hiába nagyobbak errefelé a faluhatárok, ha például Tápiószelének 16, Irsának 18, Tószegnek 19, Abonynak meg éppenséggel 20 földesura van egyszerre, s szinte mindegyik külön gazdaságot tart fenn magának. Nem csupán az ősi jogok érvényesülésének s az atyafiak közötti osztozkodásnak