Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
V. Földesúr és jobbágy
marhák számához igazodik; ahol azonban már számottevő a földművelés szerepe, akár a közösség: az igásökör-létszámot veszi értékmérőül. Ám ez is igen labilis alap még: elhullás, átruházás, újnak szerzése sűrű változást idézhet elő benne. Tulajdonképp szintén az igaerőből indul ki, s így inkább a földművelés terjeszkedésének útjelzőjeként tekinthető a „kötelföldek" rendszere is: mikor, 3, 2, 1 köteles gazdákat különböztetnek meg aszerint, hogy egy-egy dűlőben milyen szélességű földcsíkot mérnek ki nekik. (Nagytarcsán 8 öles kötelet említenek.) De bizonyos fokig átmenet ez afelé is, hogy állatállománytól, egyéb változó körülményektől függetlenné váljék a földek kiosztása. Végül is ezt valósítja meg a jobbágytelkek földesúrtól szorgalmazott rendszere: belsőség, szántóföld- és rétjárandóság immár szoros egységet alkot, s a juttatás mértéke attól függ csupán, hogy egész-, fél-, negyedtelkesnek stb. minősül-e az illető jobbágy. Ez a változatlanná merevedett besorolás azután helyileg is azonosnak maradó földdarabokhoz kötődik, amint a közösség szerepének további halványulásával párhuzamosan a periodikus újraosztás abbanmarad, s az utolsó felosztásnak megfelelő állapot állandósul. Eddig a fokig azonban, melyben a faluközösség szerepe már a művelési kényszer érvényesítésére zsugorodik össze: a paraszti vallomások tanúsága szerint aránylag kevés esetben jutott el a fejlődés; az újraosztás gyakorlata, főképp a rétekie vonatkozóan, még legtöbb helyen érvényben van. Sőt számos faluban házhely-, ,,helyes gazda "-számra sem szólhatnak, azaz a jobbágytelek fogalma is ismeretlen még. Ami területileg is csorbát ütött a faluközösség hatáskörén: a földesúri majorságok kiépítése is csak fokozatosan ment végbe. Az újjátelepülést követő első időben még ismeretlen volt ezen a tájon a földesúr saját gazdasága; úgy kellett azt meghonosítani, mintegy átültetni a „királyi Magyarországról". A múltba visszatekintő paraszti válaszoknak főképp a robotteherre való utalásai nyomán nem egyszer megvilágosodik az allodium kialakításának szokott útja. Amíg a helyzet bizonytalan a töröktől visszafoglalt vidéken, s a földesúr még nem érzi elég bátorságosnak ahhoz, hogy odaköltözzék, a robot vagy teljesen hiányzik, vagy pedig beleértődik megváltása az egy összegben adott természetbeni és esetleges pénzszolgáltatásba. Majd meglátogatja immár kétségtelenül sajátjának tekinthető birtokát, s olyankor — meghatározott konyhai ajándék adása helyett — magának s kíséretének ellátása hárul a falubeliekre. Az úri felsőség erősödésével azután iparkodik munkaszolgáltatásokat róni jobbágyaira a földesúr, egyelőre azonban még helybeli majorság kialakítása nélkül, hiszen távolról, mint a domonyiak vallják, nehéz lett volna allodiális gazdálkodást folytatni. Ezért az uraság robot-igénye ekkor korlátozott még: ha már sikerült a dézsmálást meggyökereztetnie — a kilenced ugyanis javarészt ismeretlen volt a törökvilágban —, a dézsmagabona lakóhelyére szállítását kívánja, esetleg kaszálást is a falutól távol. Majd mikor napirendre kerül a leköltözés, az új kúria megépítéséhez kell a jobbágyoknak építőanyagot szállítani, mesterembereket hozni, az építkezésben két kezük munkájával közreműködni. Major létesítésére, gazdasági épületek emelésére ugyanakkor még rendszerint nem kerül sor: az első mezőgazdasági jellegű robot helyben is a szénakaszálás, híven az állattartás uralkodó szerepéhez. Szántóföld saját kezelésben rendszerint kisebb birtokosok falvaiban, így osztatlan közbirtokosságokban jelenik meg először, még hozzá úgy, hogy bár több nyíl erejéig, a földet nekik is a közösség osztja.
