Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
összeírás, midőn az országosan elfogadott házas—hazátlan zsellér megkülönböztetés helyett a paraszti szóhasználatnak megfelelő: ,,facultas"-szal (azaz elsősorban igásjószággal) rendelkező és annak híjával levő, páston ülő (azaz a falu közös földjén, nem a maga zsellérhelyén lakó) zsellér-kategóriákat alkalmazza. S lehet-e jobb kifejezője az itteni paraszttársadalom gomolygó, még a szabad emberek világától való teljes elrekesztettségről sem tudni akaró állapotának annál, hogy ugyanez az összeírás kénytelen külön rovatot nyitni a ,,lappangók"-nak (delitescentes), köznyelven ,,rideg"-eknek, akik sem jobbágy-kötöttséget nem vállalnak, sem pedig — földesúrhoz, gazdag paraszthoz — cselédnek állni nem hajlandók. Még többnyire rendkívül eleven a paraszttársadalom belső mozgása, a fel- s részben lefelé áramlás, kivált a fiatalabb településekben, hol a paraszti művelésbe vett földterület még akadálytalan tágítható. Az egyesnek a közösségen belül még nincs változhatatlan, végleges réteg-besorolása. Akit „tehetség" nélküli zsellérnek mondanak, mert igásjószága nincsen, részes aratóként iparkodik, ha szűkösen is, kenyérrevalóját előteremteni (a szemnyerés ugyanis nyomtatással történik ezen a vidéken, csépelni csak zsúpszalma nyerése végett szokás, s mindössze ott, hol szűke van a nádnak), kaszálással egy kis szénát szerez télire tehénkéjének, szőlőkapálásra adja fejét, hogy egy kis pénzhez jusson, esetleg szőlőt is ültet, majd fuvarozást is vállal, ha már lóra tud szert tenni. Lehet, hogy épkézláb fogatot eleinte csak munka vagy pénz fejében kölcsön vett, köznyelven „uzsorás" ló igénybevételével tud kiállítani, mint ahogy szokás tehenet, majd ökröt is ilyen módon kölcsönben használni. Ha aztán ennek révén már saját igaerőhöz is hozzá tud jutni, azaz „tehetős" zsellérré emelkedett, szántóföldet, rétet is osztanak neki, s tovább is nyitva áll előtte a jobbággyá emelkedés útja. Aki viszont elvesztette igásökreit — akár a gyakori dögvész következtében, akár úrdolga vagy katonai szekerezés közben pusztultak el azok —- vagy túladott rajtuk: már nem tarthatott igényt földosztásra. Még az olyan nagy múltra visszatekintő s városias jellegű helységben is, mint Vác (pontosabban annak káptalani része), van az egyénenként állandó jelleggel kihasított szántóföld mellett olyan is, amelyet évről évre ökörszámra osztanak; s aki igásjószág nélkül marad és mást nem szerez helyette, annak földje már másnak jut a következő kiosztáskor. Hasonlóképp lejjebb száll a jobbágy-állapotról, olykor nyomorúságra is jut az özvegy, ki munkabíró fiú híján nem tudja továbbvinni elhalt férje gazdaságát. A korábban meggyökerezett települések egy részében azonban lassanként kihűl a forrongás, a keretek megszilárdulnak. Mihelyt megszűnik a földközösségi újraosztás, aki zsellérhelyet bír, tegyen bár „facultas"-ra szert, jobbágy-módra földben már nem részesül. így történik, hogy egyeseket az adóösszeírás, noha tekintélyes állatállománnyal, közte igásökrökkel is rendelkeznek, s valamelyes szántóföldjük, kisebb-nagyobb szőlejük is van, zsellérként tart számon, viszont a jobbágyok közé sorol olyanokat is, kiknek semmi adó alá eső vagyonuk nincsen. Világosan elkülönítő, határozott határvonalak, szabályszerűen egymás fölé illeszkedő társadalmi rétegek itt is alig találhatók tehát. Ha mégis röptében végig kívánunk pillantani Pest megye dunabalparti falvainak kétszáz év előtti adófizető társadalmán, a következő rétegek itt-ott elmosódó körvonalai bontakoznak elő. Legfelül a taksafizetőké (taxalistáké): nevük onnan ered, hogy közterhük nem a rovások szerint kivetett adóból, hanem a vármegye által
