Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
külön kulcs szerint megállapított taksából áll. Armálistákon (birtoktalan, csupán „kutyabőrrel" rendelkező nemeseken), libertinusokon (földesuruk által a jobbágyterhek alól felszabadított személyeken), görögökön és zsidókon kívül ide sorolták azokat a birkás bérlőket, mesterembereket és kereskedőket is, akik megélhetésének alapját e foglalkozásuk alkotta, mivel jobbágytelkük nem volt (legföljebb zsellérhelyen „ültek"). Kisebb falvakban olykor hiányoznak; annál több van belőlük népesebb, forgalmasabb helyeken, meg ott, ahol több földesúr volt, s mindegyik külön csapszéket és kocsmárost stb. tartott. A következő réteg : a (telkes) jobbágyoké, ugyancsak nem egységes. Jobbágytelken ülő nemesektől kezdve jobbágytelekre ültetett, de földesúri szolgálatban álló személyeken, mesterembereken és többtelkeseken át töredéktelkesekig (illetőleg olyanokig, akiket némi erőszaktétellel ilyeneknek lehet elkönyvelni) sokféle helyzetűek találhatók itt; de egybefogja őket a jobbágy-állapottal együtt járó földesúri függőség és megterhelés. Vannak köztük mesteremberek is, akik taksafizető társaikkal ellentétben a fő mezei munkák idejére rendszerint felfüggesztik ipari tevékenységüket, még pedig nagyobb helységekben a szokványos kovácson, molnáron, mészároson és kocsmároson kívül egyrészt olyanok, kik a paraszti üzem működését segítik elő termékeikkel, másrészt már olyanok is, akik a mezőgazdaság termeivényeinek ipari feldolgozására vállalkoznak (mint a legtöbbször említett takácsok). A társadalmi munkamegosztás, mely tevékenységükben csak bontakozóban van még, jobban szóhoz jut a zsellér-állapotú mesteremberek esetében, kiket a mezőgazdasági munka kevésbé tart lekötve, bár jelentős — ,,facultas"-sal rendelkező — részük kisebb paraszti üzemmel bajlódik. Már a páston ülő s a más házánál lakó zsellérek tisztára két kezük munkájára vannak utalva. Még alacsonyabb sorban élnek azok, kik csak a földesúréból, annak kényétől-kedvétől függően jutottak földhöz, s legvégül, akik földtől s egyéb termelőeszközöktől megfosztottan a földesúr vagy gazdag paraszt kenyerén, cseléd-, szolgasorban tengetik életüket. Bár szigorú határvonal nem húzható köztük, hozzávetőleg mégis tájékoztathat a paraszti életmód és a mezőgazdaság szempontjából két legfontosabb réteg kölcsönös súlyáról, hogy 1760-ban — a sok zsellértől lakott Püspök- és Káptalan-Vácot nem számítva — területünkön átlag 8,6 jobbágy jutott 1 zsellérre. Viszonylag legtöbb zsellért a Galga, legkevesebbet a Tápió mentén tartottak nyilván ; a többi tájegység átlaga (7,8—9,6) megközelítőleg az egész területé körül mozgott. Ha ehhez a jobbágyarányhoz még hozzávesszük, hogy — a számos faluban zsellér-hellyel azonosított — negyedteleknél kisebb töredék-házhelyről a vallomások nem tesznek említést, elmondhatjuk: ezen a tájon, mely az újjátelepülés óta legföljebb csak a harmadik nemzedék idejét élte, a parasztság differenciálódása még nem haladt messzire. Főképp azért nem, mert bár a termelőerők jelentős fejlődést mutattak, szinte a nulláról indulva, még mindig nem értek el magasabb szintet; csekély lévén a népsűrűség, legtöbb helyt, ahol még nem merevedtek választófallá a társadalmi rétegek addig egymásba folyó határai, az igénylők zöme még földhöz juthatott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy-egy falun belül ne jöttek volna máris jelentős vagyoni különbségek létre. A társadalmi polarizálódásnak ha nem is mértékét, tendenciáját bizonyára érzékelteti valamelyest, ha röviden utalunk egyfelől a legelesettebb, másfelől a legtöbb igásökörrel rendelkező réteg arányára, továbbá arra, hogy az utóbbi irányban meddig haladt a termelőeszközök koncentrációja.