Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
podás vontatottabb (Tápiószecső, Galgagyörk, Szentmártonkáta, Acsa), illetőleg lendületesebb üteme (Abony, Üllő, Tápiósáp, Ecser, Zagyvarékas, Hévízgyörk) egybeesik. A táji megoszlás nem mutat különösebben jellemző vonásokat. Annyi mégis megállapítható, hogy gyengén népesedő helység a Cserhát alján, a Duna mentében és a Duna—Tisza közi hátságon egyáltalán nem fordul elő, s viszonylag kevés van belőle a Gödöllői dombságon is. A lakosság erőteljes gyarapodásával viszont legtöbbször a dombvidék középső és déli szakaszán, továbbá a déli síkon találkozunk. Az anyagi helyzet csekély értékű mutatószámainak gyakorisága pedig a Duna völgyében és északon, a Cserhát vidékén a legnagyobb, de ugyanezekben nem kevés a jó átlagot felmutató község sem. Az alföldi tájegységek mindenesetre előnyben vannak a dombvidékkel szemben, ami az átlagos állatlétszámot, sőt többnyire a gabonatermést is illeti. A legkiegyenlítettebb kép e részben is a Galga mentén tárul elénk: nincs egyetlen helység itt, melyben a legalább közepes népesedés számottevő anyagi erőforrásokkal ne járna együtt. Maguk az átlagok azonban természetüknél fogva lekerekítik az anyagi valóságot, elfedik a társadalom differenciált voltát. Nem világosítanak fel arról: hogyan, milyen gazdasági adottságokkal rendelkező elemekből tevődött össze a táj egy-egy helységének társadalma. A kérdés meglehetősen bonyolult, s az egyes gazdaságok mélységéig hatoló vizsgálódás is bajosan adhatna rá teljes értékű feleletet. Ezúttal be kell érnünk a paraszti társadalom képe 26 néhány vonásának rövid felvázolásával. A táj községeinek vallomásai több ízben szót ejtenek egész (ház)helyes (telkes), fél helyes, fertályos gazdákról, gyalog és fejszés emberekről; az országos összeírások pedig (telkes) jobbágyokat, házas és hazátlan zselléreket, az adóösszeírások taksafizetőket, jobbágyokat, özvegyeket, ,,facultas"-szal bíró és ezzel nem rendelkező, páston ülő zselléreket, továbbá ridegeket különböztetnek meg; az utóbbiak a jobbágyhellyel rendelkező, de egyben a földesúr, vagy a község szolgálatában álló adózókat (ispán, hajdú, béres, cseléd, pásztor, kerülő — harangozó, pásztor, csősz) s a cigányokat is megjelölik. A nehézség tehát mindjárt abból adódik, hogy a különböző forrásokban használatos kategóriák csak részben vagy egyáltalán nem fedik egymást. Nem csupán a különféle felvételek során alkalmazott más-más nézőpont kérdése ez. A tanyarendszert követő Nagykőrösön és Cegléden kívül több más helység vallomásában is olvassuk, hogy ott házhelyekre (jobbágytelkekre) nincs felosztva a határ. Mindez nyilvánvaló jele annak, hogy még képlékeny a paraszttársadalom, még elevenen áthatja a társadalmi kapillaritás ; az egyes rétegek sokhelyt még egymásba folynak, még hiányoznak azok a merev határokkal megvont társadalmi kategóriák, melyekbe majd az úrbérrendezés ennek a vidéknek népét is bele akarja skatulyázni. A konkrét társadalmi valóság nem hagyja magát elvi síkon kicirkalmazott fogalmi korlátok közé erőszakolni, át- meg áttör, ki-kitüremkedik rajtuk. A faluközösség nem ismer az egyes rétegek között szigorú választófalat, szántóföldből, rétből, gyakran kenderföldből, nem ritkán káposztás-, kukoricás-, szérűskertből nem csak jobbágynak : sokhelyt arányosan (harmad-, legtöbbször negyedrészben) zsellérnek is juttat. Mintha ennek konzekvenciáit akarná levonni a vármegyei adó2FI A parasztság rétegződésére és helyzetére nézve általában v.o. WELLMANN IMRE: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt. (A történettudomány kérdései, 23.) Budapest 1955.
