Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

IV. Gazdálkodás

ökörrel való ellátottság mértéke, ha meggondoljuk, hogy akkoriban őszi alá legföljebb háromszor, tavaszi gabona alá egyszer (igaz, némely földesúr allodiumán kivételképp kétszer is: ősszel és tavasszal) szántottak, tehát paraszti művelést alapul véve viszonylag kedvezőnek mondható esetben is a szántóföld egésze kétnyomású rendszerben csupán négy, háromnyomású gazdálkodás mellett pedig három esztendő leforgása alatt kapott összesen négy szántást; s tudjuk, ez a megmunkálás ráadásul még meglehetősen felületes volt is két évszázaddal ezelőtt. Viszont a talajművelés ennyiben kétségtelen könnyebbségét ellensúlyozta egyrészt a befüvesedett s a legelő jószág által keményre taposott ugar feltörésének nehézsége, másrészt a tökéletlen eke, a kezdetleges fölszerelés, az ökrök akkoriban csekélyebb testtömege és vonóereje. Különben a fenti számok is módosulnak, ha arra is figyelemmel vagyunk, hogy ekébe nem csupán négy ökröt fogtak, hanem — mint a robot-előírásokat illető vallomások mutatják — legalább ugyanolyan gyakran hatot, nem ritkán nyolcat is. S végül, de nem utolsósorban: a jobbágy ökrének a táblázatban kimutatott területen felül a földesúr allodiális szántóföldjét is meg kellett szántania s a megrakott szekeret is húzta úrnak, katonaságnak, sóhivatalnak egyaránt. Ha már most az egyes tájegységek burkát lefejtve, arra is vetünk egy pillantást: milyen sors jutott az egyes falvaknak osztályrészül, meglehetősen tarka kép tárul szemünk elé. Az önálló lét peremén éppen csak megkapaszkodó községtől (Törtei) a meggyökerezést követő küszködés és az elesettség különböző fokozatain át a viszonylagos jómódig sokféle változatban bontakozik ki a parasztközösségek egyéni arculata. Nyilvánvalóan különféle tényezők sokféle módon és intenzitással egymáshoz kapcsolódó együttese — természeti adottságok, a hasznosítható terület népességhez viszonyított tágassága, igyekezet, a közösségi gazdálkodás módja, szociális helyzet, a földesúri elnyomás, kisajátítás és kizsákmányolás mértéke — hatott közre abban, hogy a falvak életútja mint alakult. Ha gyarapodásukra egyfelől azt tartjuk jellemzőnek, hogy a családfők száma 1760-ra hányszorosára nőtt az 1715-i adatoknak, másfelől pedig lakosaik számosállat-, gabona- és bortermés-atlagát, kiderül, hogy a kétféle kritérium gyakran nem találkozik. Sokszor úgy tetszik: a népesség nagyobb arányú gyarapodása hátráltatta az egyenként való anyagi megerődödés folyamatát. Tápióbicske, Rákoskeresztúr, Sári, Vácegres, Tsaszeg, Tószeg, Maglód, Csővár, Domony például az elsők között állt a lakosság megsokszorozódása tekintetében, állatállomány- és termésátlaguk viszont a gyengék közé tartozott. Megfordítva: Tóalmás, Szada, Úri, Dunaharaszti, Kóka, Őrszentmiklós a családfők számában csak 2,0—2,5-szörös növekedést mutatott az 1715-i adatokhoz képest, viszont a többivel összehasonlítva tűrhető anyagi erőforrásokkal rendelkezett. Máskor a népesedés közepes üteme a paraszti gazdaság és háztartás szűkös (Dab, Vácszentlászló), vagy ellenkezőleg — s ez a gyakoribb eset — számottevő ellátottságához (Zsámbok, Püspökszilágy, Pánd, Dömsöd, Szentlőrinckáta, Pereg, Galgamácsa, Alsónémedi, Galgahévíz, Fót, Nagykáta, Kisnémedi, Boldog, Rákospalota) társult. Rövidebb múltra visszatekintő községek legtöbbször még gyermekbetegségekkel birkóznak (Dabas, Vácduka, Péteri, Tápiószele, Pilis, Irsa, Tápioszentmarton, sőt részben Soroksár is), olykor viszont már a jó magabíró gazdák együttesének színvonalára küzdöttek fel magukat (Újszász, Farmos, Vácrátót, Kistarcsa). Ám arra is akad nem egy példa, hogy népesedés és anyagi gyára-