Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
Mindamellett a paraszti vallomásokból világosan kitűnik az állattartásnak a korábbihoz képest ugyan valamelyest csökkent, mégis még mindig alapvető jelentősége. A kép azonban nem egységes a terület egészére nézve: a kisebb tájegységek eltérő vonásai plasztikusan kidomborodnak. A szilaj-félszilaj tartás még általánosnak mondható: heverő marhát, téli legelőt mindegyik tájegység falvai (ha nem is mind) említenek. De csak délkeleten: a Tápió vidékén s a homokhátságon fordul elő, hogy a földesúr gulyamarha, heverő számosállat után veti ki az adót, nyilván, mert rajtuk épül jobbágyainak egész gazdálkodása. De találkozunk errefelé azzal is, hogy a földesúri cenzusnak az igásállat-állomány, elsősorban az ökrök száma az alapja, ami megfelel a földek „tehetség" szerinti újraosztásának. Ez, noha az állattartásból indul ki, már a növénytermesztés növekvő jelentőségére vall; a földművelésben előrébb tartó dombvidéken így is már csak a múltra való visszaemlékezés közben bukkan elő. Az állattartás jelentőségére utalnak azok a megjegyzések is, melyekben az egyes falvak a legelő ki nem elégítő voltára panaszkodnak. Legtöbbször arra történik hivatkozás, hogy a határ adottságainál fogva szűk, s azért pusztát kell bérelniük. Az persze ritka dolog, hogy a kezes jószágnak, mely fontosságban lassan az élre kerül, ne jutna elég legelő, hiszen előbb az igás, majd a fejős, azután a növendék állatok igényét kell kielégíteni, s így elsősorban a heverő jószág és számosabb juhok tartása érzi meg a legelő szűk voltát. Hiába tágas egyébként a legelő, ha természeti adottságok: homokosság, szikfoltok, vízjárás korlátozzák. Nemritkán a földesúrnak vagy bérlőinek nyájai szorítják össze; arra is van példa, hogy az uraság nem enged juhot tartani a jobbágyoknak. Vásároshely szomszédságában lakók azt sínylik meg, hogy a sokadalomra hajtott jószág az ő mezejükön élődik. Forgalmas út, mint a Pest—Cegléd—Szolnok felé vezető országút mentében települt községeknek meg az utazókkal, marhahajtókkal gyűlik meg mindegyre a bajuk. Kereskedő, szlovák árus legelőjükre bocsátja állatait; a Tiszavidékről felvidéki vásárokra hajtott göbölyök előbb napokig a ceglédi mezőn tanyáznak; azok a parasztok pedig, kik arra várakoznak, hogy sót fuvarozhassanak Szolnokról, a szomszédos Abony legelőjét „élik el" igásjószágukkal. A kaszálók fontossága is eléggé kiviláglik abból a gondosságból, ahogy róluk a parasztok beszámolnak. Nagyságuk meglehetősen változó, hisz nagymértékben a természeti adottságok függvénye. Nem egy község akad, hol a rét teljesen hiányzik, vagy csak pusztabérléssel tud segíteni magán a lakosság; máskor csekély voltára panaszkodnak. Folyó, patak kiöntése, malomárok felduzzasztott vize több helyen kárt tesz a kaszálókban. Egyéni birtoklásuk már nagyrészt állandósult, kivált a dombvidék északi felén; lejjebb az állandó rétek mellett osztásra kerülők is előfordulnak, s még gyakoribb, hogy valamennyit osztják esztendőről esztendőre. Hozamuk minőségét számos községben rontja a sok sás, csaté, káka, gyékény. Valami hasznot azonban ezekből is lehet húzni: a sás igen alkalmas szőlőkötözésre, a csaté, káka, gyékény, akárcsak a nád, tetőfedésre meg tüzelőnek. A fában szűkölködő síkság népe még a vízparti rekettyéseket, sőt a tövist és a gazt is hasznosítja: a vesszőből korcot, gúzst, kertkaput készít, kéményt fon, malomgáthoz való rőzsét nyer, a tüskét boronának állítja össze, a gazzal nemcsak fűt: jobb híján ól, istálló födelének is alkalmazza A széna értékelése mindenesetre annak a jele, hogy bizonyos haladás tapasztal-
