Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
ható a szilaj állattartás felől a belterjesség irányában. Ennek is megvannak azonban a korlátai; látható ez abból, hogy sarjú kaszálásával csak kevés községben, ott sem mindig, akkor is többnyire csupán a rét egyes darabjain találkozunk. Jónéhány község a természeti adottságokkal hozakodik elő magyarázatul: hogy sarjú nem terem, kaszálás után a fű nem újul meg, nem vagy csak ritka esetben nőne meg kaszára; máskor indoklást is fűz hozzá: hogy partos helyen van, vagy kemény gyepes, esetleg sovány talajú a rét, s azért tavasszal is későn fejlődik a fű, kaszálás után meg éppen nem tud megnőni ; van, ahol a vizek árja gátolja, hogy sarjút nyerhessenek. De hivatkoznak arra is, hogy ha újra sarjad is a fű, elszárad, kisül, mert száraz, szomjú, vagy heves, homokos a föld; ám ellenkező magyarázatra is van példa: hogy nedves, vagy éppen mocsaras a rét, azért nem tudnak rajta sarjút kaszálni. Sokszor puszta mentegetőzésnek hat mindez; mindenesetre őszintébben hangzik az olyan válasz, hogy lehetne sarjút nyerni, ha a rétet kaszálás után tilalomban tartanák — csakhogy az ilyesmi nem szokás. Nem gondolnak vele — mint egy-két vallomásból kitűnik —, hogy a rétet árokkal, ,,porgoláttal" (kerítéssel) óvják a legelő jószágtól; így történik, hogy ha a kaszáló közel fekszik a falu belsőségéhez, vagy pedig úgy fordul, hogy épp az ugaron levő, tehát legeltetett szántóföld esik a kettő közé, a másodszorra sarjadó füvet nem tudják megoltalmazni a legelő nyájaktól. (Jellemző, hogy Váckisújfalun csak a házakhoz tartozó, sövénytől védett kertecskékben tudnak sarjút kaszálni.) Útjában áll a sarjú fejlődésének az általános gyakorlat is: hogy kora tavasszal, „fűhegyen" a rétre is ráengedik a tél mostohaságán valahogy átvergődött jószágot, s emiatt a kaszálás későre esik, körülbelül aratás idejére. Egyáltalán, az állattartás extenzív vonásainak ad hangsúlyt, hogy — mint a válaszok többsége tanúsítja — a réten is a legeltetés szempontja áll előtérben. Nem egyszer azzal indokolják ezt, hogy szűk a határ, s így a réttel is ki kell egészíteni a legelőterületet, szükség van rá mint a kezes jószág, az igásállatok legelőjére (lévén ez a legértékesebb füvelő terület — ami olykor a földesurat is arra indítja, hogy lefoglalja igásjószága, hízómarhái számára); előfordul az is — megint utalás a külterjességre —, hogy marhatelelőnek: a szilaj-félszilaj gulya téli legelőjének tartják fenn (Újszász). Mindamellett két helységben — a két alföldi „városról": Nagykőrösről és Ceglédről van szó — az intenzívebb állattartásra való törekvés vezetett sajátos, a többitől eltérő határhasználati rend kialakulására. Még a török időkben indult meg az a gyakorlat, hogy az ilyen nagyobb helységek külső legelő-övezetében egyegy módosabb gazda egy-egy alkalmas darabot elkerített, körülárkolással „tilalmassá" tett a közös pásztorok keze alatt legelő nyájak előtt. Az így szabad foglalás révén létrejött „mezei kertekben" termett széna segítségével télvíz idején is megfelelően — mindenesetre sokkal jobban, mint a téli legelőn, hol többnyire csak fogyott, romlott a jószág — fel lehetett hizlalni az ökröket, melyek iránt nyugati piacokon állandó kereslet mutatkozott. Ezek a mezei kertek s egyszersmind egyéni állatteleltető szállások idővel, a török kiűzése után szántófölddel is kiegészültek. Ahol eddig csak a szénakészítéssel kapcsolatos műveletek folytak, s télen a „szénázó emberek" tartózkodtak a göbölyök mellett, hovatovább a nyári munkáknak is középpontja alakult. Lassanként a belsőséghez csatlakozó ólas, illetőleg szérűskert is ideköltözött, a szénatermelő-jószágteleitető szállás teljesértékű mezőgazdasági üzemhellyé fejlődött: létrejött a tanya. Az elszaporodó tanyák körül a szántóföldi
