Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
a külterjes állattartás mellett, hogy a természeti adottságok bő lehetőséget adtak erre, s hogy az első berendezkedés súlyos gondjaival küszködő ember a kisebb ellenállás irányában haladt, a megélhetés kevesebb erőfeszítéssel járó módjait kereste. Még a török időkben s a háborús viszontagságok közepett tanulta meg az állattartásnak azt az előnyét a szegény ember, hogy a lábasjószágot még idejében el lehet menekíteni a pusztító, harácsoló hordák, seregek elől. S ez a hagyománnyá sűrűsödött tapasztalat a béke idején sem bizonyult haszontalannak: ha adókivetésre került sor, erdőben, pusztalegelőn akkor is az állatállomány eltüntetésére nyílt mód leginkább. De az sem volt utolsó szempont, hogy ha el kellett adnia valamit a parasztnak, hogy pénzre tehessen szert, elsőnek a jószág kínálkozott erre: a maga lábán el lehetett hajtani a piacra, s ott rendszerint túl lehetett adni rajta, sokkal inkább, mint más termesztményen. Az állattartás uralkodó helyzete az egész határhasználatra 17 rányomta bélyegét. A faluhatár külső része a csatlakozó pusztákkal együtt a szilaj jószág birodalma volt, ezt járta, itt legelt télen-nyáron, éjjel-nappal. Elsősorban legelőül szolgált a határ belső része is: ez a kezes jószágnak: az ekébe való, szárazmalmot hajtó, szekerezéshez szükséges vonóállatoknak, borjas teheneknek, fejős juhoknak volt fenntartva. A falvak általában a település kertes rendszerét követték: legbelül a házak többnyire összevissza, kerítetlen álltak, s hozzájuk kívülről az akolkertek övezete csatlakozott. Egy-egy akolkert eredetileg nem volt egyéb körülárkolt földdarabnál; hogy a télidőn itt tartott kezes jószág el ne szabadulhasson belőle, az árok partjára garádot: trágyából, gazból rakott, tövissel koszorúzott kerítést hánytak. Idővel kezdetleges ól is épült itt a jószág védelmére (ólaskert), majd gabona nyomtatására szolgáló szérűnek, széna- és szalma-rakodónak is jutott hely (szérűskert), sőt a kezes jószág téli trágyájával kövérített földjébe tavasszal hüvelyest, tököt, kukoricát is vetettek. Az ólaskertek kapuja kifelé, a belső legelőre nyílt; ebbe ékelődtek a kenderföldek s idővel a szőlő is, sövénnyel körülvéve, hogy a legelő jószág kárt ne tegyen bennük. Az újjátelepülést követő első időben a szántóföld még nem állandó gazda, csupán megtűrt, ide-oda szállásolt vendég az eredetileg alapvetően legeltetésre rendelt határban. Hasonló a kaszáló helyzete is, mivel szénát rendszerint csak a kezes jószág kap télnek idején; állandónak csupán a nedves, vízjárta helyen fekvő rét mondható, de az év nagy részében ez is legelőül szolgál. Az első telepesek többnyire tetszésük szerint választanak megművelésre alkalmas földdarabot a határban, 18 akkorát, amekkorát kevés igavonójukkal, szegényes, kezdetleges fölszerelésükkel meg tudnak művelni. Ebbe, mindig csak egyszeri szántás után, addig vetnek gabonát, amíg ki nem merül; akkor parlagon hagyják, s kaszálónak, vagy legelőnek használják, eke alá pedig egy másik földdarabot fognak. Az egyéni szabad foglalásból és primitív, parlagoló rablógazdálkodásból a települők megszaporodásán és a faluközösség megerősödésén keresztül vezet a továbbfejlődés útja. Miután az újonnan jövők nem akarnak belenyugodni, hogy az 17 A határhasználat kérdését részletesen megvilágítom az Agrártörténeti Szemlében a közel jövőben megjelenő dolgozatomban. 18 Ld. erre nézve és az egész gazdálkodásra vonatkozólag: WELLMANN I. : A gödöllői Grassalkovich-uradalomgazdálkodása, i. m. 55 — 66. — VARGA JÁNOS: A földközösség megerősödése és bomlása a 18. században. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711 — 1790, szerk. Spira György. Budapest 1952. 8-47. - MAKKAI L. /. m. 131 -34, 141 -47.
