Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
alkalmasabb földeket az előbb érkezettek elfoglalták előlük, s a rendetlen, anarchikus földhasználat egyébként is úton, útfélen gátjává lett a legfontosabbnak : a legeltetésnek — a közösség irányító, korlátozó kézzel nyúl a föld birtoklásába és művelésébe. Első lépésként rendszerint egy tagban jelöli ki a mezőt, hol az évről-évre való, pihentetés nélküli gabonatermesztés folytatható; majd ismét újat mutat ki, ha az előbbin a kimerülés jelei mutatkoznak. Amint tovább nő a népesség, s a művelés ilyen módja mellett kezd szűkké válni a határ, az efféle vándorló rablógazdálkodás már nem tartható fenn sokáig. A közösség a mezők számát kettőre korlátozza, s mihelyt az egyikben már nem fizetődik ki az egyvégtében való gabonatermesztés, a másikra irányítja át a művelést és viszont. A szabad foglalás és kötetlen gazdálkodás kiszorul a pusztákra. Megművelés dolgában már csak egy lépés: a váltogatás idejének egy-egy évre való lerövidítése kell hozzá, hogy kétfordulós rendszer álljon előttünk. Valójában jelentős fordulat ez, mert állandó szántófölddé teszi azt a határrészt, hol addig az eke csak zsellérkedett. De túl a kötetlen művelés korlátozásán s a most már vetőnek nevezett két mezőben termesztésnek és pihentetésnek évenként való rendszeres váltogatásán, birtoklás terén még nagyobbszabású átalakulásra: a szabad foglalás teljes megszüntetésére van szükség. A közösség az addig egyénileg és szabadon bírt földeket a maga rendelkezése alá vonja, fekvés, minőség és távolság szerint dűlőkre, ezeken belül az igénylésnek megfelelő számú parcellákra tagolja s egy vagy kétévenként újra kiosztja igényjogosult tagjai között. A periodikus újraosztás célja kettős. A közösség egyrészt azt akarja elérni, hogy kinek-kinek módjában legyen az egyes dűlőkön belül bármelyik parcella időleges birtokába és használatához jutni, azaz előnyökből és esetleges hátrányokból egyformán kivehesse részét; ezért a kiosztás sorsolással: nyílhúzással történik. Másrészt az újraosztás alkalmat ad arra, hogy a szántóföldben és a rétben való részesedést a meghatározott időközökben az igényjogosultak helyzetében beálló változásokhoz lehessen szabni, azaz dűlőnként több parcellát vagy nagyobbat kapjon, aki erre nagyobb megművelési képessége vagy teherbírása révén rászolgált. Meglehetősen ritka és átmeneti jelenség, amikor a szántóföldet és a kaszálót egyenlő arányban osztják fel a közösség tagjai között. A juttatás rugalmasságát épp az biztosítja, ha az „osztály" mértékét folyamatosan az igényjogosultak anyagi erejéhez, munkaerő-helyzetéhez lehet igazítani. Leginkább a vonójószág, elsősorban az igásökrök száma irányadó ebben a tekintetben: ettől függ, hogy ki-ki mekkora földdarabot képes megművelni, ennek arányában rója ki a közösség is a rá egy összegben kivetett, előfogat-adásból, szekerezésből, igásrobotból álló, de egyéb terheket is. Mi a „tehetsége", mekkora az „értéke", azaz hányökrös a gazda? a társadalmi rétegződésnek is ez a zsinórmértéke a faluközösségen belül. Másszóval: még az állattartásban gyökerezik, rá épül az az értékelés, mely az egyes gazdákra nézve a földművelés kereteit s ezen túlmenőleg az egyén társadalmi helyzetét megszabja. Az állattenyésztés túlsúlyához ugyanis még mindig nem fér kétség, azután sem, hogy a határhasználat a közösségi rend korlátai közé szorult, s a szántóföld immár végleges érvénnyel kihasított otthonnal rendelkezik a falu határában. A vetők azáltal lesznek „nyomássá", hogy a legelő jószág nemcsupán az állandó legelőt járja: továbbra is nyitva áll előtte az egész faluhatár, kivéve a „kerteket", melyeket
