Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
ságon 28,5, illetőleg 171,9 családfő esik. Azaz a helységek átlagos lélekszáma is, párhuzamosan az egyre-egyre eső terület adataival, a maga lépcsőzetes növekedésével — kivált a paraszti vallomások elhangzása körüli időben — ismét szinte tökéletesen megfelel a kisebb tájegységek jellegbeli egymásutánjának. A számszerű adatok kétségbevonhatatlan tanúságot tesznek amellett, hogy a hódoltság utolsó idejére jellemző, majd a felszabadító háború után újjáalakult településszerkezet alapjaiban a következő évtizedek során sem változott. Még javában folyt a török kiszorítása az ország délebbre fekvő részéről, s a parasztság ezen a tájon, nagyobbrészt korábbi berendezkedésének romjain, máris megvetette az új élet fundamentumát. Majd a béke teljes helyreállta után a termelőerők lendületes fejlődése következett; elég ebben a tekintetben a népsűrűség növekedésére utalni, amit — még ha a teljességet kevésbé megközelítő 1715-i összeírás adatait megtoldjuk is valamelyest — közel fél évszázad alatt nagyjából négyszeresre becsülhetünk. Ez a gyarapodás nem annyira új települések létrejöttéből — láttuk, ezek száma ugyanez idő alatt a régiekének mindössze 28%-át tette —, mint a meglevők lakosságának felduzzadásából következett. Egy-egy falu népe ugyanis nem igen bocsátott új alapítást létrehozó rajokat a szomszédos pusztákra; a község jobbnak látta, ha ezek a maga használatában maradnak. S a földesurak többsége sem buzgólkodott a puszták benépesítésén, hiszen ha állandó jobbágyföldet nem hasítottak ki rajtuk, állami adótól mentesen a földesúrnak több jövedelmet hajtottak. így történt, hogy a településhálózat a török és háborús világ letűnte után is laza maradt, hézagosság tekintetében mindamellett kisebb tájegységenként jelentős fokozatbeli különbségekkel. A dombvidék viszonylag sűrűbben volt behintve, de kisebb csoportosulást alkotó falvakkal. Ezek kezdettől fogva csekélyebb lélekszámmal indultak, s dombok, erdők közé szorítva, pusztáktól is kevésbé körülvéve, az átlagban 1760 tájára sem haladta meg a 4—500 főt. A síkságon viszont már eleve ritkábban akadt község, melyet a török idők forgószele nem sodort magával, de ezekbe beáramlott, a számosabb összefogásban keresvén menedéket, a környék földönfutó népének jelentős része. S míg maga a tátongó hézagokat mutató településhálózat a török járom lerázása után sem sűrűsödött sokat, csomópontjain a széles határ, tágas pusztaságok a kezdeti nagyobb népesség további gyarapodását tették lehetővé. A síkvidéken utazó előtt még 1760 körül is csak tekintélyes távolságra tünedeznek föl útjának újabb — igaz, viszonylag népesebb •— állomásai ; egy-egy falu lakossága már a Galga és a Tápió vidékén s a Duna mentében mintegy 700, a déli rónán pedig 1000 főre is becsülhető átlagosan. Ha igaz az — már pedig nyilvánvalóan igaz —, hogy szűkebb lehetőségek fokozott erőfeszítésre ösztökélnek, akkor a dombvidék népének behatóbb munkát kellett ölnie gazdaságába a síkság emberénél. A magasabb fekvésű részeken ugyanis nemcsak az egy főre eső terület volt kisebb, hanem a dombok, erdők még ennek kihasználása elé is korlátokat állítottak. Az viszont, hogy a síkság helységeibe általában több nép tömörült, a gazdálkodás intenzitása tekintetében nem jelentett sokat; hisz hiába tartozik bő határ egy-egy helységhez: ha számosabb nép lakja is, egyetlen központból kiindulva bajos annak távolabbi részeit belterjesen megmunkálni. Amíg azonban még a dombvidéken is igen csekély volt a népsűrűség, az egész területen a mezőgazdaság extenzív ágai és formái uralkodtak. Nemcsak az szólt
