Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
III. Táj és település
tépázott, mégis hatalmas zárt és sűrű rengetegei; a Gödöllői dombság lefelé s a keleti-nyugati szegélyen már ritkuló, de még mindig tekintélyes szálerdői; tovább dél felé már fogyó-pusztuló, itt-ott már csak harasztnak mondható, esetleg eltűnő faállomány. A síkvidékből mindössze a keleti perem északi szakasza mutat ehhez valami hasonlóságot, lejjebb s a Duna mentében már a haraszt, folyómenti nyárfás liget, ártéri füzes is ritka értéknek számít. A déli homokhátságon pedig teljes a fátlan, száraz füves sztyep uralma; csak itt-ott tarkázzák nedves laposok, hol nád, sás, gyékény, csaté burjánzik. Ezek a természetes vegetációnak legjellemzőbb elemei, melyek a mezőgazdasági kultúrnövények természetadta környezetét s egyszersmind fokozatosan visszaszoruló fő versenytársait alkotják, a többi természeti tényezővel együtt bizonyos fokig az egyéniség jegyeivel ruházván fel a kisebb tájegységeket a terület nagy egészén belül. * Bármennyi érv szól is amellett, hogy a táj két évszázaddal ezelőtt élt lakossága nem lehetett meg a természeti adottságokhoz való messzemenő alkalmazkodás nélkül, nyilvánvalóan nem maradhat figyelmen kívül az emberi tevékenység tényezője sem. Hiszen ha szinte elveszett is a kezdeti gyér népesség a török után visszamaradt elvadult vidék sok tekintetben éppen nem barátságos pusztaságában, már azzal, hogy megtelepült, otthont teremtett magának: alakító tényezővé vált a táj életében. Az emberi hajlékok meggyökerező együtteseiből a kultúrtáj formálásának megannyi, mind messzebb sugárzó gyújtópontja jött létre; körülöttük egyre szélesebbre tárult a használatba vett s azon belül a művelésbe vont föld övezete. Mindamellett már a települések térbeli elhelyezkedése arra vall, hogy ez a természetformáló erőfeszítés a kezdet kezdetétől fogva a terület kisebb tájegységeire jellemző természeti környezethez igazodott. Világosan kitűnik ez, ha a természeti adottságok alapján körvonalozható tájegységeket területük, településeik számának időbeli alakulása, a nyilvántartott puszták száma s a helységeknek a területhez való viszonya tekintetében egybevetjük egymással. (1. táblázat.) Feltűnő mindenekelőtt, hogy a 65 helységből, melyeket a nyomasztó idők a törökkor végéig nem tettek semmivé, 56,9% a dombvidéken feküdt — azon a tájon, mely az egész területnek mindössze 26,1%-át foglalta el; s ebből is arra a részre jutott viszonylag a legtöbb település, hol a térszínnek legnagyobb hányadát borították erdős magaslatok. Míg a Cserhátalja és a Tápióvidék közbülső helyen áll, a Duna völgye, de különösen a déli síkság az ellenkező végletet képviseli: ez utóbbi az összterületben 28,8%-kal, viszont a helységek számában mindössze 7,7%-kal részesedik. A magyarázat nyilvánvaló: a pusztulás a nyílt síkságot sújtotta elsősorban, oltalmat ellenben leginkább a hegyek között, erdők ölén megbújó falvak találhattak. Az is érthető, hogy amikor elültek ezen a vidéken a felszabadító háború — Vác, Dömsöd és Nagykőrös kivételével — mindent elsöprő viharai, a térbeli eloszlás az újjáéledő helységeket illetően is hasonló maradt. Sőt ekkor aránylag még több: jó kétharmad rész jutott a településekből a táj alig több mint egy negyedére terjedő dombvidékre. A korábbi lakosságból ugyanis csak arra az időre menekült el, húzta meg magát valami kevésbé elérhető helyen, aki csak tudta, míg a Buda és Eger visszavívása körüli leghevesebb harcok dúltak; a legnagyobb veszedelem elmúltá3*
