Barbarits Lajos: A vetés gépesítésének kezdetei és elterjedése Magyarországon (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 2. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1965)
Előszó, írta dr. Wellman Imre
közé szorított, extenzív s jobbára önellátó gazdálkodásától a természetet igába törő, tudományos alapokon nyugvó, nagyjából kötetlen, intenzív tőkés árutermelésbe vezetett. Nem véletlen, hogy a vetőgép európai pályafutása Lombardiából és Angliából indult útnak, azokból az országokból, melyek — a paraszti jellegű s így gépesítés szempontjából csak másodsorban számbajövő németalföldi mezőgazdaság mellett — élen jártak a nyomásos gazdálkodásnak váltógazdasággá való átalakulásában. A vetőgép kialakulását, főbb típusainak — a szórva- és sorba vetőknek, utóbbiakon belül a vetőekéknek és tulajdonképpeni sorvetőgépeknek — fejlődését többféle, sokszerűen egymásba kapcsolódó tényező görgette előre (sőt olykor időlegesen visszafelé is). E különböző indítékokhoz azután még magának a gépesítésnek bizonyos fokú önmozgása is járult: az a szinte korlátlan kísérletező kedv, mely mindenekelőtt az ipari forradalom korát élő Angliában kapott lábra, s amely a továbbiakban nemegyszer a konkrét adottságoktól, valóságos szükséglettől el-elszakadó újítási lázzá, öncélú játékká, divattá, üzleti számítássá, reklámfogássá fajult. A vetőgép bölcsőjénél mindenesetre ott állt a munka-, idő-, s ami ezzel együttjár: költségmegtakarításnak az árutermeléshez kapcsolódó kívánalma. Ez öltött testet a kezdeti formában: a vetőekében, mely a talajelőkészítést és a vetést (magtakarás nélkül) egy munkamenettel kívánta elvégezni. Nem hiányzott ez a törekvés azután sem, hogy a vetőgép, az ekétől elválva, a XVIII. század második felében önállóan is jelentkezett: ekkor a vetés három alapműveletét: a magágyhasítást, magszórást és a magtakarást iparkodtak egyszerre elvégezni, megtakarítván a vetés utáni boronálást. Az első, kezdetleges vetőgépekkel mindez még nem sikerülhetett megfelelően; innen eredt reakcióképp Ducket-nek a vetés fázisait egymástól elkülönítő módszere. Űjítása azonban csakhamar visszakanyarodásnak bizonyult: a fejlődés nemcsak visszatért az egyműveletű vetéshez, hanem csakhamar túl is szaladt rajta, a trágyázást és vetést egy menetben teljesítő kombinált vetőgép irányában. Versenyben a hagyományos kézi vetés révén elérhető teljesítménnyel, ugyancsak munkaökonómiai meggondolások vezettek a kézi vetőszerszámtól számos sort egyszerre bevető fogatos vetőgép-típusok kifejlesztéséig. Nem kevésbé lényeges volt a XVIII. század óta rohamosan növekvő népesség kenyérrel való ellátásának szempontja. A termőterület kiterjesztése — a megművelésre alkalmas parlagok feltörése s az ugar bevetése — mellett a vetőmagban elérhető megtakarítás is alkalmas eszköznek mutatkozott a fokozódó gabonaszükséglet bizonyos mértékű kielégítésére. Már a vetőeke alkalmazása, a magnak pusztán a barázdába csorgatása is kevesebb vetőmagot igényelt a szórvavetésnél ; fokozottan állt ez a vetőgép esetében. Zsákutcában ugyan itt sem volt hiány: a nagy takarékoskodás időlegesen túlzásba lendült a terméseredmény rovására. De végül is meg
