Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 1. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1964.)

A gabonatermelés - Az aratás és hordás

67. Hazafelé tartó aratócsoport. Füzérkajata. Dévai J. elv. A kepe, közösen másnak végzett aratómunka' jelentéssel ismeretes, más jelentése nincs és a keresztek egységét ma már nem jelenti. A saját számukra végzett aratást sohasem nevezték kepének, annak neve egyszerűen aratás. A kepés aratók részesedése a XIX. század első éveitől napjainkig nyomon kísérhető. Füzérkajatán 1802-ben a 9. részt kapták.

224 Jobb volt a helyzet Radványban, ahol nyolcadik keresztért dolgoztak.

225 A század végére csökken a részesedés aránya, mert ha csak búzát, pálinkát és juhtúrót kaptak 11—12-én arathattak ugyan, de ha a teljes élelmezéshez szükséges nyersanyagot megkapták, akkor csak a 15—16. kereszt volt az övéké.

226 1913-ban a kisebb kommencióval 11-én vállalták az aratást.

227 A feljegyzések, adatok után lássuk, hogy él a kepés munka a hegyköziek emlékezetében. Kepére az asszonyok és férfiak magyar falvakból többnyire együtt mentek (Pu.). A legtöbb férfi a feleségét vitte el marokszedőnek vagy félkezesnek, de ha az valami miatt nem tudott menni, akkor más asszonyt vagy leányt választott maga mellé segítségnek. A képesek vezetője a gazda volt, ő parancsolt mindenben és kötötte meg a szerződést a jegyző előtt az uradalom képviselőjével, ő értesítette az indulásról a képeseket. Volt közöttük egy számadó is, aki a keresztek mennyiségét tartotta számon és azt, hogy mennyi jár ebből a képeseknek. Mikor a végső elszámolásra került sor, a gazda irányításával végezte a szétmérést. A harangozó az ebédszünet végét egy felakasztott kasza megverésével jelezte. A törvénybíró rendelte el az, uraság kocsisának, hogy mikor mennyi vizet hozzon a képeseknek. Kürtbírónak nevezték azt a vidám,