Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 1. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1964.)

A gabonatermelés - Az aratás és hordás

tudtak végezni, sokkal kevesebb szem pergett el, mint a kasza után. A kévekötő férfiak ponyvát, trőnyét vittek ki a földekre, arra tették rá a kévét, hogy a kötéskor óhatatlanul elpergő szemek kárba ne menjenek, így egy nap alatt sokszor 10 kg gabonát is sikerült megmenteniök. A sarlós aratás lényegében a Hegyközben megszűnt, legfeljebb csak a hegyi szlovák falvakban fordul elő egyszer-egyszer, amikor vagy nagyon gyenge a termés, vagy olyan helyre vetettek, ahol kaszával nem lehetett levágni az életet. A sarlózás eltűnése különböző időben történt. Radványban 1905-ben fordult elő először, hogy a helybeli plébános földjén az életet kaszálták, de még az első világháborúig sokan arattak sarlóval. Nyíriben már 1890-ben kezdenek az első újítók feltünedezni, de a falu többsége még sokáig idegenkedett a kaszálástól. Űgy mondták, a sarló után sokkal szebb kévéket lehet kötni és ez abban az időben rendkívül fontos volt, mert a házakat, csűröket zsúppal fedték. Pálházán is egész az első világháborúig tartott a sarlós aratás. Eleinte mindenütt nagyon húzódoztak a kaszától, azt mondván, hogy tönkre teszi a termést. „Szétgórjátok az egészet" — hangoztatták az öregek. A kepére járó aratók a déli részeken már régóta kaszával dolgoztak, ezért jelentős szerepük volt a gabona kaszálása elterjesztésében. Kishután az első világháború előtt már voltak, akik kaszálták a gabonát, de lényegében csak a háború után terjedt az el. „Aki sarlóval aratott az sokkal többet nyert, mert egy kereszt legalább egy vékát adott, most meg nem ad tizenöt kilót se. Akkor alig tudtam egy kévét feltenni a kereszt tetejére." Adatközlőim gyakran emlegették a még jórészt előttük lefolyt sarlókasza küzdelmet: „Amikor megérett a búza vagy gabona és a családba 50. Mezei bölcső a határban. Füzér. Balassa I. felv.