Szirácsik Éva (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2016-2017 (Budapest, 2017)

Fehér György: Darányi Ignác, az agrárpolitikus

Elöljáróban tisztáznunk kell, hogy ebben a korszakban mit értettek agrárpolitika címszó alatt? Általánosnak mondható értelmezés szerint ezen a kifejezésen az állami beavatkozás igen változatos (törvényhozás, kormányzati és hatósági intézkedések) eszközrendszerét értjük, amelyekkel az állam különböző mértékben befolyásolta a termelés fejlesztését, az értékesítést, az ár- és hitelviszonyokat, a birtokpolitikát, a termelésben érintettek jövedelmi és szociális helyzetét. A magyarországi történelmi fejlődés ismeretében megállapítható, hogy a rendi társadalom évszázadaiban a fenti értelemben vett agrárpolitikáról nem, vagy alig beszélhetünk. 1867 után, a polgári államberendezkedés első évtizedeiben - bár a mezőgazdasági termelésben érintettek, különösen a nagybirtokosság ezt egyre erőteljesebben követelte - az uralkodó liberális gazdaságpolitika csak a lehető legkisebb mértékben élt az állami beavatkozás eszközével. Különösen igaz ez a megállapítás a mezőgazdaság esetében.

Először 1879-bcn, a székesfehérvári gazdakongresszuson, a piaci versenyben vesztes birtokosok követelték igen erőteljesen az állami agrárpolitikában testet öltő kormányzati szintű beavatkozást. Néhány évvel később a gabonatermékek általánosnak mondható áresése miatt kértek központi intézkedést. A 1890-es évek második felétől a többmilliós nincstelen agrárproletariátusnak az ország belső nyugalmát veszélyeztető megmozdulásai, sztrájkjai kezeléséhez vártak a kabinettől átfogó rendelkezéseket. A rendkívül szerteágazó társadalom- és gazdaságpolitikai problémaegyüttes áttekintése, kezelése az agrárpolitikusoktól széleskörű szakmai ismereteket követelt meg. A téma iránt erőteljesen érdeklődők, annak vitáiban résztvevők legjelentősebb politikai nyomásgyakorló csoportját korabeli szóhasználattal agráriusoknak nevezték. Kezdetben jelentős befolyással bíró arisztokrata származású nevekkel (többek között Apponyi Albert, Dessewfíy Aurél, Széchényi Imre, Zichy Pál grófok) találkozhattunk. A korszak legjelentősebb agrárpolitikusainak gróf Károlyi Sándort és az előadásomban tárgyalni kívánt Darányi Ignácot tartották.

A nem nemesi, ún. honorácior értelmiségi családban a szabadságharc évében (1849) született Darányi Ignác apai hagyományokat követve jogi diplomát szerzett. Ügyvédként több hazai arisztokrata család (Bethlen, Teleki, Tisza) szolgálatában állt, és már igen korán élénk érdeklődést mutatott a közéleti kérdések iránt, így többek között titkára lett a Fővárosi Takarékpénztárnak, jegyzője egy ármentesítő társaságnak, központi ügyésze a Dunántúli Református Egyházkerületnek, főgondnoka a Magyar Vöröskereszt Egyletnek. Ebben a társadalmi közegben hamar megérintette a politika „szele”, és 1881-től a kormányzó Szabadelvű Párt képviselőjeként parlamenti mandátumhoz jutott.

Fokozatosan építette politikai karrierjét. Az 1890-es évek első felére a hazai közélet ismert személyiségévé nőtte ki magát, akit ekkorra már a legfontosabb döntéseket hozó pártvezetés belső köréhez tartozónak tekintettek. Ennek ellenére sokakat mégis meglepetésként érte, amikor 1895 végén felkérték a földművelésügyi tárca irányítására.

8