Szirácsik Éva (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2016-2017 (Budapest, 2017)
Beck Tibor: A Balatonboglári Borvidék és a Balatonboglári Borászati Rt. vázlatos története
nevezték. A gyáripar által készített vasorsós prések csak a 19-20. század fordulóján terjedtek el, használatuk a kisgazdaságokban azonban máig tart. A kisbirtokosok a fehér és a kék szőlőket a 19. század közepéig általában egybeszedték, az így készült bort hívták sillernek. Nagyobb uradalmakban azonban már korábban is külön kezelték a fehér és a vörös borokat. A fehér és a kék szőlő feldolgozása közötti különbség az volt, hogy míg a fehér szőlőt a kádban taposás után hamarosan préselték, addig a kék szőlő mustját a törkölyön erjesztették. A must erjesztése fahordókban történt. A forrás közben keletkezett szén-dioxidot kotyogókban tárolt meszes vízbe vezették, így ártalmatlanították. A kiérj edt újbort évszázadokig nyíltan fejtették. A hordót csapra verték és a kifolyó bort sajtárba vagy rajnai kannába fogták fel, majd áttöltötték a tiszta, kikénezett hordóba. A 19. század közepétől a nagyobb gazdaságokban már áttértek a zárt fejtésre, azaz a bortömlők (fejtőszivomyák) alkalmazására, s a század végére már borfejtőgépeket alkalmaztak. A fahordók pórusain keresztül elpárolgott bort lopóval vagy kannával való töltögetéssel pótolták. A megtört, megzavarosodott bort a század végétől már derítéssel javították. A pincefelszerelés legértékesebb tárgya a hordó volt, amelyre a jó szőlősgazda különös gondot fordított. Különböző méretű hordókat használtak, a nagyobb hordókban érlelték a bort, a kisebbekben a maradékot tárolták, illetve fejtéskor használták őket. A szőlő- és borgazdaság épületei a különböző termőtájakra igen jellemző építmények, melyek jól tükrözik az adott termőtáj szőlő- és bortermelésének specifikumait. A Balatonboglári Borvidékre a présházpincék a jellemzőek, melyeket kezdetben a föld felett, vagy részben a föld felett építettek, s amelyek egyosztatúak voltak, és tölgyből vagy bükkfából épültek. Tetejük általában szalmával vagy zsúppal fedett. A boronafalakat régebben nem vakolták, de a 20. század elejétől sározták és meszelték. A 18. század második felétől megjelentek a többhelyiséges épületek, melyek év közben hajlékként és bortároló helyiégként, szüret idején, pedig feldolgozó helyiségként szolgáltak. A présházajtókat, melyek „kölkes” fazárakkal csukódtak, tölgyfából készítették. A 20. század közepétől az épületeket már téglából és cserépből emelték, és a föld alá vájt pincékkel bővítették ki. A présházak a szőlőhegy gerincén vagy lábánál épültek általában szétszórtan, ritkábban utcasort alkotva, de mindig az ültetvény közelében. A feudális szőlő- és borgazdaságban a borkereskedelem jórészt a felesleg helyben történő hordós eladását jelentette. A palackozás, a nagyobb távolságra való szállítás előfeltétele a termelés modernizációja volt, amely a 19. század utolsó évtizedeiben a filoxéravész hatására zajlott le.5 sBeck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. Budapest 2005. 35. 40. 186
