Szirácsik Éva (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2016-2017 (Budapest, 2017)
Beck Tibor: A Balatonboglári Borvidék és a Balatonboglári Borászati Rt. vázlatos története
A Dél-balatoni szőlő- és borkultúra gyökerei A Balatonboglári Borvidék szőlő- és borkultúrája a Kárpát-medence népeinek hajnaláig, a tópart mellé települő kelta falvak koráig vezethető vissza. E szorgos szántóvetők és szőlőművesek a Balaton közelségéből fakadó egyedi mikroklímát és a kiegyenlített éghajlati viszonyokat, már a rómaiak kora előtt szépen díszlő szőlőültetvényeket gondoztak ezen a vidéken. A Balaton környéki ókori szőlőművelés virágkorának kezdete azonban, Pannónia provincia más területeihez hasonlóan, a nagy szőlőtelepítő, Marcus Aurelius Probus császár nevéhez fűződik, akinek légionáriusai ültették az első tőkéket. A római szőlő- és borkultúra fejlettségéről ezen a tájon is számos, a Bacchus kultuszhoz kapcsolódó régészeti lelet tanúskodik. A népvándorlás viharai a Dél-balatoni szőlő- és borkultúrát sem kímélték. Bár e korszak súlyos károkat okozott, nem semmisítette meg az előző századok fejlődésének eredményeit. A honfoglaláskor a bort már ismerő magyarság, a Kárpát-medencében való államalapítás, és a bort szakrális italként tisztelő kereszténység felvétele után, újra felvirágoztatta e vidéket.3 A hagyományos szőlőművelés, borkészítés évszázadai All. században keletkezett királyi és egyházi oklevelek tanúbizonysága szerint, ebben az időben már több dél-balatoni falu (Siófok, Kiüti) határában díszlettek szőlőültetvények. Ekkor Észak-Somogy volt Magyarország egyik legfontosabb egyházi központja. Erre a vidékre Szent László király a franciaországi St. Giles-ből hívott bencés szerzeteseket, akik több mint háromszáz éven át voltak a Somogyváron épített kolostor lakói. A bencés rend a kor szőlő- és borkultúrájának legmagasabb szintjét hozta magával, megjelenésével a Dél-balatoni szőlőgazdálkodás is virágzásnak indult és a 15. század végéig jelentős fejlődésen ment keresztül. Ezt bizonyítja II. Ulászló király 1498-ban kelt oklevele is, amelyben a király Somogy vármegyének címert adományoz, s a címerben középen egy szőlőfürtöt tartó kar látható. A török hódoltság időszaka (1526—1699) megtörte ezt az évszázados fejlődést. Százötven éve alatt a lakosság nagy része meghalt, fogságba esett vagy elmenekült. A megmaradtaktól a török hatóságok szőlő-, illetve mustadót szedtek. Az iszlám tiltja a borfogyasztást, így ebben az időszakban a mustot savanyúság vagy édesség készítésére használták fel, és fellendült a csemegeszőlő termesztése. A hódítók kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc után a vidék szinte teljesen elnéptelenedett. A Balaton partján élő, gyér számú népesség állattartással, halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel foglalkozott, a borkészítés közel fél évszázadra szinte megszűnt. ’Katona József- Dömötör József: Magyar borok, borvidékek Budapest, 1963. 71-73. 183 i I
