Szirácsik Éva (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2016-2017 (Budapest, 2017)
Beck Tibor: A Balatonboglári Borvidék és a Balatonboglári Borászati Rt. vázlatos története
Az újrakezdés a Magyarország más vidékeiről, a Balkánról és a Német Római Birodalomból a 18. század közepétől érkező telepeseknek köszönhető, akiket a vidék földesurai jelentős kedvezményekkel ösztönöztek a letelepedésre. Somogy, Tolna, Baranya lakóinak 80%-a német ajkú volt ebben az időszakban, nem véletlenül nevezték ezt a területet ekkoriban „Sváb Törökországnak”. A bortermelők szolgáltatásait az 1767-ben életbe lépett, Mária Terézia királynő nevéhez köthető úrbérrendezés egységesítette, amely szerint a jobbágyság Szent Mihály napjától (szeptember 29.) Szent György napjáig (április 23.) szabadon kimérhette saját termésű borát, amely után szőlődézsmát kellett fizetnie. A 19. század elejére a vidék szőlőhegyei közül Baglashcgy, Kéthely, Szőlősgyörök, Zamárdi, Endréd, valamint Böhönye már a vörös, a Balatonmellék a siller, Szentmihályhegy, Gomba és Zákány pedig a fehér borairól volt ismert. A szőlők egy-egy település határában jól körülhatárolható zárt egységet, hegyközséget képeztek. A gazdálkodás a hegyközség törvényei (articulusai) szerint folyt, melyek minden birtokosra—jobbágyra, városi polgárra és nemesre - egyaránt kötelezőek voltak. A borvidék új szőlősgazdái ültetvényeiket leginkább a déli fekvésű lankás domboldalakra telepítették. Az elvadult területeket először megtisztították. Az irtást irtócsákánnyal vagy irtókapával végezték. A telepítést megelőzően kb. 0,5—1 m mélyen megforgatták a talajt. A talajrögök elsimítása után régebben rendezetlen, később már szőlőkaróval-zsinórral kimért egyenes sorokban ültették el a gyökeres vesszőket, melyhez „furuf’, azaz szőlőültető hegyes végű faeszközt alkalmaztak. A vesszőket ültetés előtt kb. két hétig gyökereztették, elültetés után két szemre visszavágták. Az idősebb szőlőkben a hiánypótlásra a döntést (bujtást) alkalmazták, ami a szomszédos tőke vesszőjének egy árokban a kipusztult tőke helyére való vezetését jelentette. A karóhoz kötött vessző meggyökerezése után az anyanövénytől elvágták, s így egy új, fiatal tőkét nyertek. Oltást a filoxéravész előtt csak nagy ritkán alkalmaztak. Az ültetvényeket rendszeresen csak a 18. századtól trágyázták, tavasszal, de inkább ősszel. Kezdetben csak szalmatörekkel javították a talajt, a népi hiedelem szerint azért, hogy a szőlőfürt és a belőle készült bor meg ne kapja a trágya büdösségét. A 19. század közepétől már kezdett általánossá válni a szerves trágya három-négyévenkénti használata. Az istállótrágyát kocsikon hordták ki a szőlőhegyekbe, s itt „stráglával” vitték a tőkékhez. A 19. századtól terjedt el a szőlő téli fedése, „bekapálása”, melyet a fagykárok megelőzésére végeztek. Ezzel egy időben vált a tavaszkezdés első teendőjévé a „kikapálás”, azaz a tőkék körüli földkupac megnyitása. A későbbiekben évente kb. kétszer-háromszor kapáltak. A szőlő érésekor, szüret előtt saraboltak. Emellett évente három alkalommal megkötözték a szőlőt. Kötöző anyagként sást, zsupszalmát, hársfa kérgéből égetett háncsot, a 19. század végétől, pedig inkább rafiát használtak. A metszések közül a Balatonboglári Borvidéken a kopaszfej vagy bagolymetszés volt az uralkodó, amely azt jelentette, hogy a tőkéket évről-évre teljesen visszametszették. Ezt a metszést elsősorban a borvidék kékszőlőinél, az Oportó, 184
