Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)

Tanulmányok - Pócz Dániel: A magyar parlagi kecskéről

kecsketartásban, hasznossá téve a magasan fekvő erdőségeket és hegyi legelőket a Balkántól az Északi-Kárpátok vonulatáig. Nyájaikban szép számmal volt saját kecskéjük, ami után éppúgy húszaddal - ők nem tizeddel (!) - adóztak, mint juhaik után. A havasi pásztorok a kint háló kecskenyájak számadásakor darabra számoltak el, tehát évközben bőven volt fluktuáció az állományban. Senki se kérdezte őket, hova tűnt, vagy honnan van egy-egy állat... Egy Bártfáról, 1433-ból való számadásból ismeretes, hogy a pásztordíj 2 gida után 1 dénár volt. A Bereg megyei Kopócsapát kecskése számára a birtokos Tiszaadonyban házat építetett, amit később is csak a „kecskés háza” néven ismertek az ottaniak. A kecskés számadó éves járandósága 1794-ben: 17 Forint, 5 pár bocskor, 3 Márijás sóra, 1 süldő, 1 gedó, 1 köböl főzelék (lencse, kása, borsó, aszalt gyümölcs), 3 Forint külön ígéret szerint, és a szükséges gabona. A tejjel ekkor nem számolt, hanem árendálta az uraságtól, 62 Forintot fizetett érte. Az esztenáknál (a hegyi pásztorok hajlékainál) a kecsketejet a juhokéval együtt dolgozták fel sajtnak és többféle (erős, csípős, keserű) túrónak. Érett túrót az északkeleti hegyvidéken mindig gömölyéből csináltak. Hiába adta mindkét állat a tejét (a kecske többet, mint a juh), a termék neve általában juhtúró, illetve sajt volt - elvétve fordult csak elő (pl.: egy 1587-es oklevélben: Kechke sait és Iuh sait),12 hogy külön említették volna. A juhászok nagy hasznát vették a bakoknak, akik általában a vegyes jószágsereg vezérállata és őrzője lévén - ahogy a román és lengyel pásztorok mondták -, a kutyáknál is előbb érezték meg a farkast, s mellső lábukkal ilyenkor nagyokat dobbantottak.13 Kizárólag juhokból álló nyájban is tartottak egy kecskebakot, aki néha ugyan nekirontott a kosoknak, viszont védelmezvén a nyájat, a „pásztorságból” is kivette a részét. A gyakorta rejtetten ivarzó juhokat (!) hamarabb észlelte, sőt, erős ferment hatása révén erősebben stimulálta azokat, hamarabb beberregtette őket, mint arra a kos képes volt.

Egy bak 40-50 kecskejerkét űzött nyár végétől október elejéig, akik már azév végén megűződtek, amelyikben születtek. Ágidat fogott nőstény neve vemhes, hasas, a meg nem űződötté meddő. Úgy tartja a hagyomány, hogy jerkegedát pontosan 5 hónapra elli (fiadzás, gidázás, gidózás, kecskézés), a bakot 3 nappal tovább hordja. A hegyekben sokszor már csak azt vette észre a pásztor, hogy a hóban „táncolt az anyja mellett a gedó”, akit 6-8 hét múlva már el is vettek az anya alól (mivel a kecsketartás fő haszna a tej volt): először az összes tej az övé volt, de pár hét után már kifejték az egyik csecset, ekkor még napjában kétszer szopott, később már csak egyszer. Végül kivették az anyja alól s nem hagyták szopni - ilyenkor sokáig bőgték egymást. Volt, hogy zacskót (Alföld), vagy szütyőt (északi hegyvidék) varrtak a tőgyre, vagy marhaganajjal kenték be azt, hogy a gidát távol tartsák. Néhol a kiskecske orrára szúrós kantárt, vagy palókát tettek. A kicsi bakot általában hamar levágták, több helyütt azonban szokás volt éves kora után kiherélni (ekkortól hívták cap-nak), még egy évig hizlalni s levágni. Az öreg bakot is herélték vágás előtt (a pásztor késsel megvágta a zacskót, kinyomta a heréket, majd fogával ráharapott s addig húzta, míg zsinórja ki nem jött), mert azt tartották, hogy így nem olyan büdös a húsa.

Számos írásos emlék tanúskodik a kecske téli legeltetéséről, melyek azt példázzák, hogy ezzel az állattal való bánásmód a legtovább őrizte az extenzív állattartás hagyományait. Teleltetésnek módját szemügyre véve épphogy még tudatos állattartásról beszélhetünk. A Tordai-hasadék barlangjaiban is teletek juhok és kecskék,

12 Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon. Miskolc, 1981.105.

13 Uo. 61.

28