Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)

Tanulmányok - Pócz Dániel: A magyar parlagi kecskéről

akik a hó leestéig a faluhatárt járták, azután behajtattak a hasadékba, ahol a nyárról maradt száraz füvet kaparták ki a hó alól. Az éjszakákat a barlangban reszketve húzták ki, s csak a legszorítóbb hidegekben hajtották őket be a faluba14, hogy el ne pusztuljanak. A Bakonyban a pásztorok februárban, gyakorta a havon ellették a kecskét. A kecskés ezidőtájt zsákot hordott magával, s ahogy az anya felnyalta a fiát, azt zsákba tette s este hazavíve odaadta gazdájának.15 (2. kép)

A Bakonyban a kecskefókának (falka) nem volt kiverési rendje, télen is kihajtották, csak förmeteg-ben nem. Olyankor szénán, szalmán, gizgazon élt. Volt hogy a pásztor kint se maradt velük, csak napjában párszor rájuk nézett, s csak délután szedte össze a nyájat - télen nem bánták, ha a másik falu határába kóboroltak el „gazdátlanul”. (Ezen a vidéken, a bakonyi erdők falvaiban a tehetősebb gazdák is tartottak kecskét. Aki tehenét rideggulyára járatta, az a család tejellátására kecskét fejetett. Az istállózó szarvasmarhatartás aztán kioltotta ezt a szokást.) Tavaszon szétverték a kecskenyájat s ismét a többi kijáró állatcsapatba hajtották be, akik a telet ólban, istállóban vészelték át.

Gyenge nyájszellemmel bíró állatként mindig mozgásban volt és delelőn is külön hevert társaitól, nem verődött össze.

A kecske a vegyes, gazos legelőt szereti, úgy mondták ágonjáró jószág. Nem teszi tönkre a legelőt, mert a dudvát, a lignines gazfajtákat eszi, tehát nem füvez, hanem gallyaz. Ez nagyon hasznos volt, mert ahol néhány kecske legelt a többi állat közt, ott nem kellett pucolni a legelőt, ő lerágta a gyomot. Olyan növényeket hasznosított, amiktől a többi állat megbetegedett (borsikát, gódircet, avagy vérehullófüvet, citromfüvet, zsályát, foltos bürköt, dohányt, mérges ádázt, kutyatejet, csipkerózsát, galagonyát, kecskerágót, kökényt, fenyőlombot, rakottya-, mogyoró-, nyír-, nyár-, fűz-, akáclevelet, még a tüskét is, de legjobban a mohás kőriskérget szerette). Vizet tavakból, vízállásokból, förtésekből, vagy kutakból ivott. Pányván, vagy ólban tartott állat előtt nyáron egésznap volt vizescseber, vagy vályú, télen naponta 2-3 alkalommal volt itatás (istállózott körülmények közt rozskorpás sósvizet is kapott).

Minél kisebb értékkel bírt egy állat, annál kevesebb hiedelem és gyógyító eljárás fűződött hozzá. A kecske szívós, könnyen ellik, tehát a pásztor kevés dologba avatkozott be. Ha valamelyik lábát törte, azt az állatot általában levágta, de néha két fa közé, sínbe kötötte a sérült lábat, hogy összeforrjon.

Kérődző lévén a kecske leggyakrabban előforduló kórsága a bendőfelfúvódás volt, ezért figyelni kellett arra, hogy ne egyen túl sok nagy nedvességtartalmú zöldet, mert különben megállt a kérője, kérődzése. Ilyenkor megkergették, oldalát gyömöszölték, hogy meginduljon a bélmozgás, vagy undorító anyagokat (záptojást, oltott meszet, fokhagymás, vagy ecetes vizet, dohányt, köményfőzetet, keserűsót, vereshagymát, kamillateát, szódabikarbónát, borseprőt, de még békát is...attól függött, mi volt kéznél) nyeleitek a szegény párával. A zabola arasznyi hosszú, ujjnyi vastag fadarab, aminek két végét bevágva zsineget kötöttek bele, ezt a kecske szájába, hátra, a fogsor mögé tették s a tarkón megkötötték. Pár órára hagyták bent, közben zavargászták, hogy mozogjon. Aztán végső esetben ott volt a szúrcsapolás, megtrokhározás, melynek során árral, vagy hosszú, vékony pengéjű késsel beszúr14 Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon. Miskolc, 1981. 34.

15 Uo. 34.

29