Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Oroszi Sándor: "M. kir. Erdőhivatal Apatinban"
aztán ehhez még hozzátette: „szerződéses ügyleteknél valamely nyelv nem tudása mentséget nem képezhet.” Ugyanitt, az apatini erdőhivatal apatini erdőgondnokságában találkozhatunk a magas vízállás miatti nehéz erdőbecslési, főleg pedig fakitermelési munkákkal. Sőt a Méhes-erdő nevű terület vitatottnak számított, arra a bellyei (Bilje - Horvátország) uradalom, Frigyes főherceg is igényt tartott. Az erdőhivatalvezető ezt is eladta volna, de a minisztériumban óvatosabbak voltak; várják meg a tulajdoni viszonyok rendezését. A mélyártéri erdők ugyanis állandó átalakulásban, a területük szüntelen változásban volt, amire egy példa kínálkozik. Az erdőhivatalhoz tartozó Mali Rut-sziget birtoklása két országot, Magyar- és Horvátországot érintett.14 Az 1899. évi horvát báni megkeresés arról szólt, hogy Mária(Almás) (Aljmás -Horvátország) községben az úrbéri rendezés, telekkönyvezés során olyan birtokot találtak, amely a korábbihoz képest csökkent. A Duna ugyanis az illető község határából elvett, amit a Bács-Bodrog megyei, tehát magyarországi község, Szonta (Szond -Sonta, Szerbia) részén rakott le. A horvát bán ezt a „növekményt” kereste most a községen, illetve a magyar kincstáron. A rajta lévő erdő ugyanis kincstári tulajdont képezett. Az apatini erdőhivatal vezetője a földművelésügyi miniszterhez fordult: az a horvát „elbirtoklást” akadályozza meg. A miniszter előbb a két érintett folyammérnöki hivatalt, az eszékit (Osijek - Horvátország) és a zomborit kereste meg. Onnan azonban csak régi, még az 1830- as évekből származó medertérképeket tudtak küldeni. A két (eszéki és budapesti) jogügyi igazgatóság eltérő véleményen volt. A horvát az 1863-ban történt határkijelölésre utalt, amely szerint a határ a Duna fősodorvonalába eső sziget középén van. A magyar pedig azzal érvelt, hogy az Almás felé „közeledő” Duna ott (jellemzően legelőt) ugyan partot bontott, de a sziget a szontai úrbérrendezés idején, 1862-ben már a község területét képezte. így azon a magyar államrendészet jogosan működik. Ráadásul a „Kis Ranthia” nevű (127 kh 968 Dől = 73,43 ha) területet már akkor mint a Duna hordalékát, tehát növekményt vették fel. Következésképpen állandóan a községhez tartozóként rögzítették. Továbbá - írták - a kincstár ott 1862-től kezdődően több mint 30 éve gazdálkodik, így akkor is elbirtokolná, ha az a most „észbe kapó” Almásé lenne. Ugyanakkor a (magyar) vízjogi törvény (1885: XXIII. te.) 4. és 9. §-a szerint a meder-, illetve a fősodorváltozásból adódó vitákat azonnal, de a változást követően legkésőbb egy éven belül rendezni kell. Erre az elmúlt csaknem 40 év alatt nem került sor. így a horvát kérést ezen az alapon is vissza lehet utasítani. Végül az apatini erdőhivatal is hozzátette a maga álláspontját. A szerintük 111 kh 1550 Dőlnek (64,40 ha) mért terület soha Almáshoz nem tartozott. Az erdőhivatal készített rá ütemtervet (innen van az általuk mért terület), ott erdőgazdálkodást folytat, sőt az elmúlt időszakban a faállományt értékesítette. Az ügy további folytatásában helyszíni szemlét és tárgyalást tűztek ki. Ekkor a jogügyi igazgatóságok képviselői úgy látták, hogy a Duna-sziget birtoklásának kérdése békésen megoldható meg. Az eszékiek - mint úrbéri bíróság - azonban itt a magyar és a „szlavón királyság” közötti határ kérdését látták, következésképpen - vélték - a bánnak és a magyar belügy- és igazságügyi minisztereknek kell a vitában dönteni. A bán megkeresését a magyar hatóságok - még a földművelésügyi 14 MOL K-184. 1910-B/2-19.553. 137
