Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2011-2012 (Budapest, 2012)
Múzeumpedagógia, múzeummetodika, múzeumi kommunikáció - Wellisch Maya: A múzeumi filozófia drámapedagógiai értelmezése
csupán önmagát jelenti, a velük kapcsolatos tapasztalást testesíti meg, hanem a hozzájuk tapasztott fikciókkal, jelképekkel együtt új kontextusokat, gondolati kapcsolatokat is kijelölhet. Egyszerre nyitnak gondolatban ablakot az objektív és a szimbolizált valóságra. Éppen ez teremt kapcsolatot a realitás és a realisztikus „mintha”, az objektum és a szubjektum között. A sűrítés: A tárgyi és cselekvéses valóság tulajdonképpen sűrített valóság, s mint ilyen az objektív valóságot a kommunikációs partnerek szubjektív valóságával bővíti, gazdagítja, s nemritkán torzítja. A drámamunka célja éppen az, hogy a gyermekeket meghatározott tárgyak, szereplők, adott pillanatban zajló események jelentőségére rávezesse, például az őrlőkő nem csupán önmaga. Megtestesíti azt a történéssort is, ahogy használták, de egyúttal megeleveníti az ezt cselekvők vélekedését, értékítéletét is. Miközben az adott eszköz saját múltját sűríti a jelenbe, addig a dráma-cselekvés a jövő pillanatait képezi le az „itt és most”-ban a „mintha”-játékban. Az üzenet megfejtője: A múzeumba érkező gyermekek lelkülete, „belső atmoszférája” általában nincs összhangban a környezet „külső atmoszférájával”. Nagyon fontos feladat tehát, hogy az ittlét és a „máshollét" határán kommunikációképessé, befogadóvá tegyük tanítványainkat. A kommunikációs szerep és a dramatikus szerep között különbséget kell éppen ennek érdekében tennünk. A gyermek a látogató szerepében érkezik a múzeumba jó esetben is csak a kíváncsi, az érdeklődő felfedező attitűdjével rendelkezik. Valóságos szociálpszichológiai szerepükből ki kell tehát mozdítanunk őket. A dramatikus foglalkozás során a személyes bevonódás következtében számukra egészen új szerepekkel, helyzetekkel is kapcsolatba kerülhetnek. A „mintha’-helyzetben következmények nélkül szerezhetnek tapasztalatokat környezetük szokatlan világában. Nagyon lényeges, hogy ne „rendezzük bele” a gyerekcsoportot egy pedagógusi elgondolásba. Nem a gyermekeket kell igazítani egy múzeumi forgatókönyvhöz. A környezet, csak mintegy „kulcsingerként”, hívójelként, atmoszféraként van jelen. A lényegi történések a gyermeki pszichében játszódnak le: a saját maguk és társaik által létrehozott közös élménnyel találkoznak. "Ha a gyerek aktív részvétele befolyásolhatja a darab menetét, akkor a gyermeki tapasztalás természete is megváltozik. A felfedezés és az azonosulás eddig nem ismert mélységekig hatol: a szituáció lehet kitalált, de a benne megnyilvánuló cselekvés és történés valódi. (...) A tanítási dráma funkciója, hogy kiterjessze, elmélyítse és hatásosabbá tegye ezt a tanulási folyamatot."10 A drámapedagógus sokszor maga is szerepbe lépve válik részesévé az alkotó folyamatnak és a szükséges helyzetek kialakulását segíti elő. Mivel a környezet hatására kezdeményezett drámajáték, drámaprodukció is a művészi kifejezés eszköze, a foglalkozáson résztvevő gyermekekkel együtt a drámatanár-múzeumpedagógus maga is alkotó művésszé válik. A drámapedagógia, olyan művészetpedagógai irányzat, amely a dráma és a színház eszközeit sajátos módon használja a nevelésben. BEAVATÁS A „MESEORSZÁG” CSODÁIBA A mesék (népmesék) különleges helyet foglalnak el a drámapedagógiai foglalkozásokon (mese- dramatizáció). Szinte olyan, mintha nem is az ember, hanem közvetlenül a természet műve volna. Az évszázadok során létrejött és fennmaradt, számtalan 10 John O’ Toole: Színházi nevelés. 239
