Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2011-2012 (Budapest, 2012)
Múzeumpedagógia, múzeummetodika, múzeumi kommunikáció - Wellisch Maya: A múzeumi filozófia drámapedagógiai értelmezése
ember nyomát hordozó történetekben valami nagyon általános, örök érvényű igazság kristályosodik ki. Mindaz, ami nem fontos, ami esetleges, ami nem igaz, ami érdektelen, ami nem időtálló: lekopott, lecsiszolódott róluk. Csak az maradt meg, ami kortól és egyéni tulajdonságoktól függetlenül mindenki számára érvényes és létfontosságú. A népmeséket végtelen gazdagságuk miatt sok szempontból lehet elemezni, vizsgálni. A pszichológust főként az foglalkoztatja, hogy a mesékben milyen mélységes lélektani igazságok fogalmazódnak meg. A mesék (a népmesék) pszichológiai jelentőségével, gyermekekre gyakorolt hatásával foglakozik. A mese a szimbólumok nyelvén szól a hallgatóhoz. Közvetlenül hat a tudattalanra, nyelve a tudattalan nyelve, világa a tudattalan világa. Már a mesék jellegzetes nyitómondata - „hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl” - is azt jelzi, hogy a történet nem itt és most, nem a reális világban, hanem egy másik közegben játszódik, ahol más szabályok, más törvények érvényesek. De a mesék, bár történéseik a valóságnak ellentmondanak, mégis „igazak”, mert szimbolikusan alapvető igazságokat fejeznek ki. Ezeket a szimbólumokat nem szükséges tudatosan megérteni, sőt nem kétséges, hogy a mesemondók és a mesehallgatók ezt nem is igénylik, ilyesmire nem is gondolnak, de a népmese szimbolikus igazságtartalma mégis eléri a tudattalant, és ott jótékony hatást fejt ki. A mese világa mágikus, nem racionális. Olyan, mint a kisgyermeké és a tudattalané. Csodák történnek benne, a tárgyaknak, állatoknak tudatuk és lelkűk van, bármi, még a halál is visszafordítható, sőt élő és élettelen között eleve sem éles a határ. Minden világos, egyértelmű, nincsenek árnyalatok, fokozatok, kétértelműségek. A belső tulajdonságok ugyanolyan szélsőségesek, mint a külsők (valaki vagy gyönyörű, vagy irtóztatóan csúnya; vagy jóságos, vagy határtalanul gonosz). A mese közege ezért olyan otthonos, szinte magától értetődő a mágikus gondolkodás szintjén álló gyermek számára, annak ellenére, hogy a mai gyermek élete alig valamiben emlékeztet a mesehősök körülményeire. A mese a tudattalan szimbólumaival dolgozik. A gonoszság csúnya boszorkány, a segítő jóindulat gyönyörű tündér, a lélek mélyének vad szenvedélye fenyegető vadállat képében jelenik meg. A mesék a maguk tárgyilagos, egyértelmű módjukon nyíltan szólnak az emberi lélek sötét, veszedelmes oldalairól: az irigységről, a féltékenységről, az uralomvágyról, a féktelen szenvedélyekről. Az éretlen kisgyermek belső világa kaotikus; vad, fékezetlen, egymásnak ellentmondó indulatai szinte szétfeszítik, ami óriási szorongást kelt benne. Felnőttként már nagyon nehéz elképzelnünk, hogyan érezheti magát egy három-négyéves kisgyermek. De azért az úgynevezett hisztirohamokon, dacreakciókon mindenki láthatja, milyen parttalan dühöt tud átélni a gyermek, ha akarata bármilyen oknál fogva akadályba ütközik; milyen pusztító haragot érezhet éppen azok iránt, akikre a leginkább rászorul, és akiket máskor a legjobban szeret. Mennyire pillanatok alatt tud átváltani a legnagyobb boldogságból a legnagyobb kétségbeesésbe; milyen végletesen, szorongatóan elhagyatottnak és magányosnak érezheti magát, ha akár csak rövid időre is idegenek között marad. A kisgyermek tehetetlenül hányódik indulata hullámain. Nincs még eszköze, nincs még tudása ahhoz, hogy érzésviharain uralkodni tudjon. Nincs elég tapasztalata térről és időről, hogy tudná: a bajok meg fognak szűnni, a kellemetlenségek nem örök érvényűek. A mese azonban nem csak felmutatja, hogy mi minden lakozik az emberi lélekben, hanem az élet nagy kérdéseivel foglalkozik, szimbolikus formában. És ami különösen fontossá teszi a gyermekek számára: a népmesék témája általában az az életszakasz, amely a felnövéssel, az érett személyiség megszerzésével zárul. A 240
