Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2011-2012 (Budapest, 2012)
Múzeumpedagógia, múzeummetodika, múzeumi kommunikáció - Wellisch Maya: A múzeumi filozófia drámapedagógiai értelmezése
gó fénykorén, raktárak félhomályos zugaiba száműzve. Mivel éppúgy nélkülözi az eredetiség tiszteletet parancsoló auráját, mint a hamisítvány borzongató izgalmát, létezése zavaró, mi több, nyugtalanító. A dramatizálás elengedhetetlen eszközei ezek az ún. „hamisítványok”. A tárgyak kézbe vehetők, tapinthatók. Mindenki számára hozzáférhetőek, a tevékenykedtetés a tanítási dráma (drama in education) fantasztikus eszközei. (A „drama” szó görög eredetű, jelentése tenni, cselekedni). Míg a szakértő szemnek másolatok, addig a drámatanárnak és a vele egy úton járóknak, egy adott dramatikus térben és időben szellemi kulturális értéket képviselnek. A „BEAVATÁS” AVAGY SZÍNHÁZI FORMÁK ALKALAMZÁSA A MÚZEUMI KIÁLLÍTÓTEREMBEN Az ősi beavatási szertartás szereplői a beavató és a beavatandó. A szituáció ugyanaz csak a szereplők változnak. A múzeumi kiállítótérben (dramatikus térben) zajló drámapedagógiai foglalkozásokon (Nemez van a fejünk fölött, Véka, Zaboló, Búzavilág stb.) a beavató a drámatanár, múzeumpedagógus, a beavatandók a látogatók. Az igazi pillanatművészet a „Mesés Vajdahunyadvár” elnevezésű rendezvény, a gyermekszínjátszók találkozója, ahol született színészi tehetségüket és tanult színészi képességeiket mutathatják be az alkotók, a „jövő” kis színészei. A SZÍNHÁZI FORMÁK SZÍNTEREI A fókusz: A fókuszálás az a mozzanat, mely kiemeli, elvont jelentéssel bővíti a szemlélhető valóságot. A környezet fókuszba helyezett összetevője egyúttal az ahhoz fűződő valamennyi viszonyt, cselekvést, gondolatot, problémát is fókuszálja. A drámapedagógia azonban egyetlen dolgot emel fókuszba, de olyan dolgot, ami minden résztvevő számára érdekes. „Ahogy a színdarab írója a jelentést a közönség számára fókuszálja, a tanár ugyanígy segít a gyerekeknek a fókusz létrehozásában; ahogy a rendező és a színészek kiemelik a jelentést a hangok, fények, mozgás kontrasztjával, ugyanígy tesz a tanár is...”8 A feszültség; A rendhagyó történések általában erősebben motiválják a gyermekeket. A drámafoglalkozás sikere függ attól, hogy ezt a spontán érdeklődést képesek vagyunk-e fenntartani és megismerési, kifejezési késztetéssé változtatni. A különös tények, szokatlan tárgyak, meglepő gondolati kapcsolatok, érdekes történetek, szemelvények, adomák nyilvánvalóan megfelelnek e célra. Szükségünk van azonban olyan eszközökre is, amelyek nem egyszerűen felcsigázzák a kíváncsiságot, megragadják az érdeklődést, hanem meglódítva a fantáziát alkalmasak a drámajátékos folyamat elindítására és továbbmozdítására is. Ahhoz, hogy a gyermekeket passzív befogadó szerepből együttműködésre kész helyzetbe hozzuk, meg kell találnunk a motiváció és a reflexió érzékeny egyensúlyát. A metafora; „Az iskolai tanulási tartalmak legtöbbje metaforikus abban az értelemben, hogy az iskola a tanuló és a való világ közé áll. Az iskolai tanulás kontextusa tehát a való élet kontextusának metaforája.”9 A fókusz kiválasztásával a konkrét, meghatározott helyzetet, képzetet a metafora vezeti át a képzeletbeli „mintha” birodalmába. A környezet valósága tehát nem 8 Jonathan Neelands: Dráma a tanulás szolgálatában 1994. 9 Jonathan Neelands: Dráma a tanulás szolgálatában 1994. 238
