Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2011-2012 (Budapest, 2012)
Tanulmányok - Fehér György: Egy elfelejtett miniszter, Bethlen András gróf
Nemcsak a mezőgazdaság szereplőit érintő, hanem tágabb értelemben az egész társadalmat foglalkoztató kérdésnek számított az ország birtokpolitikai helyzete. Ennek jellemzője a nagybirtok túlsúlya, és az önálló életvitelre alkalmatlan törpe- és kisgazdaságok nagy száma. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a kiegyezést követő két évtized során az uralkodó kezdeményezésére megnövekedett az ún. hitbizományi birtokok száma. Az elidegeníthetetlen, piaci forgalomba nem került, kötött birtokok az ország termőföldterületéből magas, mintegy 30%-ot tettek ki.20 A 80-as évektől a probléma már a mindennapi politizálás tárgyává vált, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar etnikumú középbirtokos osztály tagjai tömeges méretekben veszítik el birtokait, és korábban magyar többségű régiókban a nemzetiségiek számaránya megközelíti, vagy meg is haladja az egyedüli államalkotónak tartott magyarságét. A társadalmi feszültséget tovább fokozta, hogy földnélküliek nincstelen tömege is birtokszerzési óhajjal lépett fel. A politikai és gazdasági hatalom birtokosai általában világosan látták, hogy a távlatokban is eredményes rendezés érdekek sérelme nélkül nem kivitelezhető. És ez az a pont, ahol a szándékok zátonyra futottak, a rendezéssel megteremthető belső politikai és gazdasági stabilitás árát a magyar uralkodó elit nem volt hajlandó megfizetni. A kérdéssel kapcsolatban természetesen Bethlen is többször nyilvánított véleményt, és álláspontja a legkisebb változással, és legkevesebb áldozattal járó konzervatív megoldáshoz állt a legközelebb. Vári András már említett munkájában az arisztokraták közül csak ifjabb Széchenyi Imrét és Bethlen Anrást nevezte meg, mint akik „a telepítést pártolják.”21A témával foglalkozó egyik beszédéből egyértelműen kitűnik, hogy a telepítés ügyét elsősorban politikai kérdésnek tekintette: „hogy ha van nemzeti politika, egy jól szervezett telepítés par excellence nemzeti politika...”.22 Elképzelése szerint az állami segítséggel kialakított telepek majd a magyar ajkú kis- és középbirtokosok számára kínálnak megélhetési lehetőséget. A különböző tervek neuralgikus pontját jelentette a megvalósításhoz szükséges földterület előteremtése. Mivel erre a célra megfelelő állami birtok már nem állt rendelkezésre, más alternatíva híján maradt csak a kötött birtok. E vonatkozásban Bethlen egyértelmű álláspontra helyezkedett, hogy ennek melyik típusát kellene felhasználni: „talán nem is a hitbizományibirtokok volnának azon objektumok, a melyeken most a legsikeresebben lehetne a telepítési akcziót foganatba venni, mert hogy csak egy közgazdasági momentumot említsekfel, ezek nagyobbára magas nívón álló, jól berendezett gazdaságok (...) De van a kötött birtoknak egy másik kategóriája: a nagyközségeknek latifundiumai. Magyarországon általában a nagyközségek aránytalanul bírnak földbirtokokkal.”23 Hosszas egyeztetések után az uralkodó szentesítette az 1894. évi V, a telepítésről szóló törvényt. Már az elfogadásakor is egyértelmű volt, hogy a jogszabály a legcsekélyebb mértékben sem változtatja meg a hazai birtokstruktúrát. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az állam az akció lebonyolításához szükséges földalap megteremtésére csak 3 millió forintot áldozott, és a leendő telepeseknek - igaz 15 éves részletfizetésre - meg kellett vásárolniuk egyenként 10 és 80 kh közötti nagyságú birtokukat. A törvény egyértelmű sikertelenségéért legkevésbé a Bethlen vezette 20 A kérdéssel kapcsolatos álláspontját fejtette ki az 1893. évi agrárköltségvetési vitában. Képviselőházi Napló 1892-1897. IlI.k. 79-80. 21 Vári A. 2009.404. 22 Képviselőházi Napló 1892-1897. IX. k. 241. 23 Képviselőházi Napló 1892-1897. XV. k. 343. 161
