Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2011-2012 (Budapest, 2012)

Tanulmányok - Gergely Gábor: A járási beosztás története a Magyar Mezőgazdasági Múzeum közigazgatási térképeinek tükrében a 18. század elejétől 1950-ig

Szolgabírók neve alapján. Szintén igen régi és hivatalosan használt módszer, de a számozással együtt a 18. század elejére már szinte teljesen háttérbe szorult. Ennek ellenére a Lexicon Locorum még két vármegye (Vas, Sáros) járásait a szolgabírók neve alapján sorolja fel - de ez inkább a forrás idejétmúlt jellegét hangsúlyozza.

Égtájak. Egyetlen vármegye, Liptó esetében ismert, a négy járást a négy égtájról nevezték el egészen 1873-ig.

Megyén belüli helyzet. Rendkívül elterjedt, sőt egy időben általános és egészen 1876-ig használt típus volt a járások megyén belüli elhelyezkedésének meghatározása, a felső (superior), középső (medius) és alsó (inferior) elnevezésekkel. Az alsó és felső név általában az alacsonyabban és magasabban fekvő területek megjelölésére szolgált, nem az északi vagy déli helyzetre utalt. Értelemszerűen főleg a két vagy három járással rendelkező megyék esetében volt gyakori (Torna, Zólyom, Veszprém), de más megyékben is igen népszerű megoldás volt. Ha az illető járást felosztották, a név általában eltűnt, ezért volt jellemző a magasabban fekvő, ritkábban lakott járásoknál a „felső” név megmaradása (Bars, Gömör). A 19. századtól egyre gyakoribbá vált a központi település együttes megjelelölése az ilyen járások hivatalos neveiben, például felső vagy besztercebányai, alsó vagy zólyomi járás. 1862 után jelent meg ennek a típusnak egy késői változata, a központi járás, amely hét megyében létezett (például Tolna, Hajdú, Temes). A „központi” elnevezés itt nem a megye földrajzi központját jelentette, hanem azt a járást, amelyben a megye székhelye helyezkedett el.

Folyók. A megyék belső tagolásában a folyók és vizek játszották talán a legfontosabb szerepet, és a magyar történelmi tájnevekben is elsőrendű viszonyítási alapként szolgáltak. A legrégebbi ilyen tájnevek közé tartoznak a vizek közötti területek nevei, amelyek járásnévként is feltűntek, például muraközi (Zala), bodrogközi (Zemplén), krasznaközi (Szatmár). Némileg későbbiek a -völgye, -melléke típusú nevek: sármelléki (Eejér),42 répcemelléki (Sopron és Vas), izavölgyi (Máramaros). Az olyan megyékben, amelyeket folyó szelt ketté, igen jellemző volt a folyón inneni és túli elnevezés használata, például tiszán inneni és túli járások (Ugocsa, Csongrád). Ritkább, de jellegzetes megoldás volt a puszta folyónév használata is: tárnái (Heves), tapolyi (Sáros), bégai (Krassó), és az igen gyakori tiszai (Heves, Szabolcs, Krassó). A tiszai járásnév esetében érdekes rámutatni, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megyében a régi tiszai járás felosztásával is megtartották a régi nevet (tiszai alsó, közép, felső járások).

Hegyek. Szintén fontos tagoló szerepet játszottak a hegyek, hegyhátak is, járásnevekben főleg viszonyítási alapként szerepelnek, mint a hegy alatti és mögötti (submontanus, transmontanus) területek választói. Ilyen nevek voltak például a hegyentúli (Pozsony, Trencsén), hegyháti vagy mecsekháti (Baranya), hegyaljai (Zemplén), sokoróaljai (Győr). Puszta hegynevek főleg a ritkán lakott, magasan fekvő járások esetében voltak jellemzőek: mátrai (Heves), magurai (Szepes).

Történeti-néprajzi kistájak. Ezt a csoportot több típusra is oszthatjuk. Ide tartoznak az igen régi, erős helyi identitással rendelkező, egységes kistájak nevét viselő járások: völgységi (Tolna), csereháti (Abaúj), sárréti (Bihar), tiszaháti (Bereg).43 Egy másik típusba sorolhatók az etnikai vagy volt különkormányzati egységek nevei: tótsági (Vas), jászsági alsó és felső (Jász-Nagykun-Szolnok), csajkás (Bács). A har42 Itt természetesen a Fejér megyei Sár rétjéről és völgyéről, nem a Balaton környéki településről van szó.

43 Megjegyzendő, hogy bizonyos esetekben a járás nem mindig esett egybe teljesen a névadó tájjal. A kemenesaljai járás területe például jóval nagyobb volt a néprajzi értelemben vett Kemenesaljával, az 1790 utáni csereháti járás pedig a tényleges Csereháttól valamivel északabbra helyezkedett el.

132