Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Szabó László: A magyar méhészet tárgyi emlékei
méhcsaládot kifüstölés után kasba, ún. rajfogókasba gyűjtötték, hazavitték és otthon, a ház mellett tovább tartották valamilyen köpűben vagy kasban. A család hazavitele történhetett odúval együtt is. Kopogtatással vagy egy bedugott vessző segítségével megállapították az odú méretét, és nagy óvatossággal felette, és alatta vízszintesen átfűrészelték a törzset. Előtte gondosan betapasztották az összes kijárónyílást. Az így hazavitt odú kezelése nagy figyelmet igényelt. Az élő fa száradás közben vizet veszített, a lép pedig könnyen bepenészedett. Ezért árnyékos, esőtől védett, jól szellőző helyre kellett állítani. Ősszel, a lefojtás után belsejét kitisztították, külső részéről a háncsot eltávolították, hátsó részén egy zárható ajtót alakítottak ki és így állították fel a ház körül, a gyümölcsösben vagy a méhesben. Esetenként a tetejét levágták és egy ferde, az esővizet elvezető deszkát erősítettek a tetejére. Ez utóbb leírt módszerek, a méhcsalád vagy a család odúval együtt való hazaszállítása után, a további tartást és kezelést illetően már megegyeznek a hagyományos paraszti méhtartás gyakorlatával.10 11 HAGYOMÁNYOS PARASZTI MÉHÉSZKEDÉS A hagyományos méhészkedés döntően az osztatlan terű faköpűkben vagy a vesszőből, gyékényből, szalmából font kasos méhtartást jelentette. A méhészek munkája néhány, a méhek éves biológiai ritmusához kapcsolódó, szokáselemekkel meghatározott eljárást takart. Ez a tartási módszer szinte alig igényelt eszközt. Mézhez a méhcsaládok őszi leölésével jutottak. Ez a több évszázados gazdálkodási rendszer - csekély méztermelése ellenére - általánosan alkalmazott extenzív méhészeti forma volt. A méhekkel való foglalatosságot az évszakok és az időjárás által meghatározott módon és sorrendben kellett a méhésznek végeznie. A paraszti munkákhoz hasonlóan, a hagyományos méhészkedés tevékenységei is gyakran kapcsolódtak valamilyen jeles naphoz. A méhészek számára az év a méhek tavaszi kirepülésével kezdődött. Hagyományosan József napja (március 19.) és Szent György havának első hete között történt meg a méhek tavaszi kibocsátása. Ez tájegységenként és koronként változott, de az ismeretek bővülésével egyre inkább az időjárás és a méhek szükségletei határozták meg az időpontot. A méhek első kirepülése, az ún. tisztítórepülés előtt a méhész kivitte a kasokat a méhesbe, vagy ott helyezte el azokat, ahol a gyűjtési időszakban állnak. A röpnyílásból eltávolították a dugót, szabad mozgást biztosítva a méheknek. Ilyenkor nyílott alkalom a kasok átvizsgálására. A kasokat megemelgették, hogy súlyukból következtetni tudjanak a család egyedszámára, egészségi állapotára és a rendelkezésre álló táplálékra. A beteg, penészes lépeket eltávolították. Tanultabb méhészek a gyengébb erőnlétű családokat, melyek elfogyasztották az előző évben gyűjtött és meghagyott mézet, eleséggel látták el. Ez többnyire méz, cukros szirup vagy cukor volt. A méhcsaládok termelékenységéhez, életképességéhez, megvédéséhez számos tévhit társult. Ilyen volt pl. a méhek hússal való etetése, hogy dolgosabbak legyenek, vagy a leginkább Erdélyben elterjedt szokás, a farkas gégéjének röpnyílásba illesztése, hogy fokozzák a méhek harciasságát.11 10 Szabadfalvi József: A magyar méhészkedés múltja. Debrecen, 1992. 52. 11 Györffy István: Farkasgégén eresztett... Erdélyi Múzeum, L. 1945. 101-104.; Mándoki László: Adatok a magyar méhészet történetéhez a XVII. századból. In: Agrártörténeti Szemle, II. 1959. 114-126.; Kós Károly: Méhészkedés a Mezőségen. In: Ethnographia, LX. 1949. 158-164.; Moór Elemér: Az állattartással kapcsolatos szokások, hiedelmek és babonák Rábagyarmaton. In: Ethnographia, XLIV. 1933.57-64.; Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés történeti formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén. In: Néprajzi Közlemények, XIII. 1969.3-4.193. 98
