Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Szabó László: A magyar méhészet tárgyi emlékei
A méhészek legfontosabb tavaszi tevékenysége a rajzás megfigyelése és a raj befogása volt. A kasos méhtartás ugyanis még nem tette lehetővé a méhek szaporodásának befolyásolását. A méhek a rendelkezésre álló táplálék függvényében április-május folyamán szaporodnak, méhésznyelven rajt eresztenek. A méhek viselkedése előre jelezte a raj kibocsátásának idejét. A felkészült méhész a rajzás bekövetkeztekor azonnal cselekedett. A kiszálló raj - kisebb-nagyobb távolságra a kibocsájtó kastól - többnyire egy kiemelkedő ponton, pl. egy faágon telepedett le. A méhész ilyenkor a rajfogókassal befogta a rajt, és méhesébe vitte. Ez a szerszám tulajdonképpen egy rúdra erősített üres, használaton kívüli szokványos kas volt. Ahogy a méhészet egészéhez, a rajzáshoz és a befogáshoz is számos hiedelem és népi szokás fűződött. A méz elvételére, a méznyerésre a gyűjtési szezon végén, ősszel szokott sor kerülni. Legáltalánosabb módja lefojtással történt. Ilyenkor a méhcsaládok felét, kétharmadát elpusztították. Egy sekély, földbe vájt gödörbe valamilyen füstölőanyagot (szalmát, ként) tettek, meggyújtották, majd erre állították a betapasztott röpnyílású kast. A méhek elkábulása, elpusztulása után kivágták a mézes lépeket. A fiatalabb, nagyobb népességű kasokat, az ún. magméheket meghagyták a következő évi termelés és szaporítás céljára. Szórványosan előfordult a hazai méhészet gyakorlatában az ún. herélés. Ez esetben nyár folyamán a jól gyűjtő családok kasaiban a lépek alsó részét kíméletesen kimetszették. A hasításokat nem érte kár, a nyár és az ősz folyamán a család még pótolni tudta az elvett mézet. A legkíméletesebb mézelvételi eljárás az átdobolás volt. A módszer lényege az volt, hogy a teli kast felfordították, ráhelyeztek egy üres kast, majd az alsót két bottal folyamatosan ütögették. A zajra érzékeny méhek felvonultak az üres kasba, amit visszaállítottak a méhesbe az eredeti kas helyére. Gyengébb családok egyesítésére is használt eljárás volt. Természetesen a heréléshez hasonlóan e módszer elvégzésének ideje is a nyár volt, hogy a méhek még fel tudjanak erősödni és felkészüljenek a télre. A méhészeti év záró eseménye a beteleltetés. A méhész ilyenkor ellenőrizte a család állapotát, készleteit, leszűkítette a kijárónyílást. A méheket lehetett az eredeti helyükön teleltetni, de valamilyen hűvös védett helyre, pl. verembe, pincébe, padlásra is kerülhettek. A teleltetőhellyel szemben támasztott legfontosabb feltétel, hogy a hőmérséklete ne emelkedjen 6 C fok fölé. Előnyös volt még a helyiség szellőztethetősége is. Az épített méhesben tartott méheket helyben teleltették, ez esetben befedték a méhes nyitott elejét, illetve egyenként betakargatták a kasokat.12 A hagyományos paraszti méhészet gyakorlatában jellegzetes módon történt a méhlakások elhelyezése. Az odúk erdőben, fán való elhelyezés a zsákmányoló méhészet leírásánál már említésre került. Az erdei méhtartáshoz hasonlóan gyümölcsösben, fákra kötözött módon is tartottak méheket.13 A méhlakások elhelyezésének legegyszerűbb módja az volt, amikor építmény nélkül, udvaron, tanyán vagy a gyümölcsösben tartották a méhcsaládokat. Egymástól bizonyos távolságban, földre helyezett deszkán vagy farönkön állították fel a köpűket vagy kasokat. Az eső elleni védelem és a napsütés okozta hőség mérséklésére a kasok tetejére zsúpból készült borítást tettek, a köpűk tetejét félereszre állított deszkával fedték. A néhány kassal méhészkedők számos alkalmi megoldással is éltek. A lakóház tornácán, eresz alatt, 12 Szabadfalvi József: A magyar méhészkedés múltja. Debrecen, 1992.128. 13 Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés történeti formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén. XIII. 1969. 3-4.159. In: Néprajzi Közlemények, 99
