Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)

Szabó László: A magyar méhészet tárgyi emlékei

mézet vedrekbe vagy cserépedénybe tették. A csípésektől védve magukat, kendőt vagy szitát tettek a fejükre.6

A mézzsákmányolás első fázisa, vagyis a méhcsalád felkutatása eszköz felhasználásával is történhetett. Ennek legegyszerűbb módja az volt, hogy valamilyen, a méheket vonzó anyag (úrin, lépes méz, viasz stb.) segítségével csalogatták a méheket a méhvadász által megfigyelt helyre, ahonnan a rovarokat már könnyebb volt követni az odúig. A csalogató anyag könnyebb megtalálása érdekében például a lépes mézet egy földbe szúrt karón, csáklyán helyezték el. A mézrablás legkifinomultabb módszerét - tájanként eltérő névvel illetve - méhcsapda, méhkereső vagy méhészcsont segítségével űzték.7 Az ország több pontján alkalmazott eljárást számos recens néprajzi adat említi. A módszer lényege a méhek viselkedésének megfigyelése. A méhcsaládok folyamatosan küldenek ki felderítő méheket, amelyek a környék méhlegelőit derítik fel. A felfedezett táplálékforrás pontos helyét (irányát és távolságát), minőségét és mennyiségét a lépen „előadott” tánccal közli a felderítő a dolgozókkal. Az így megismert helyszínt aztán nagyobb számban keresik fel a méhek. A méhvadász a kitett csalogató anyagon nem fogja meg az első méhet, hanem megvárja, amíg nagyobb számban jelennek meg, így több méhet tud csapdába ejteni. Annak ismeretében, hogy a méhek a család körzetében általában egy 4-5 km-es körben gyűjtenek, néhány méh elfogása után egy gyakorlott vadász könnyen megtalálja a méhek odúját. Az ún. méhészcsont tehén- vagy ökörszarvból készült. Az üreges szaru szélesebb felét egy könnyen mozgatható, elcsúsztatható luggatott falapocskával zárták el, míg a keskenyebb részébe egy fadugót illesztettek. A nagyobb nyílású rész segítségével fogták be a méheket, a kisebb lükön pedig egyesével lehetett kiengedni a méheket. A kiengedett méh repülési útvonalát addig követte a vadász, amíg látta, majd újabb méhet engedett el, így jutva el a keresett odúig. A méhcsapda készülhetett még más formában (például fadobozkából) és anyagból (például üreges faágból), de működési elve lényegében megegyezett a szaruból készül méhkeresővel.8

A méz felkutatása és elrablása sok esetben nem egy időben zajlott. Ha késő délután találta meg az odút a vadász, akkor másnap ment vissza, vagy a tavaszi-nyári időben talált családot csak ősszel rabolta ki. Ilyenkor a méhes fán valamilyen jelet (pl. keresztet) hagy a méhész, ami tulajdonjelül szolgál és jelzi a többi erdőjárónak, hogy van gazdája a méheknek. E módszer következő lépéseként a lépeknek csak egy részét vitték el az odún vágott nyíláson keresztül, amit aztán gondosan visszaillesztettek. A méhek így nem pusztultak el, és a méhész éveken keresztül járhatott vissza megjelölt odújához mézért. Az ilyen ún. erdei méhészkedés vagy élőfás méhtartás az ország számos pontján, például az Erdőháton, a Bodrogközben, a Nagy- és Kissárréten, és a Nyugat-Dunántúlon is ismert volt.9 A méz elvételén kívül előfordult az is, hogy a

6 Lásd bővebben: Fényes Dezső: Méhkereső. In: Néprajzi Értesítő, XXVI. 1934. 104-105.; Sőregi János: Vadméz szedés tilosban. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1934. 101-102.; Implom József: Vadméhkeresés. In: Népünk és Nyelvünk, VII. 1935.241.; Györffy István: Vadméhkeresés Biharban. In: Népünk és Nyelvünk, VII. 1935.126-128.; Tagán Galindsán: Erdei méhkeresés Székelyvarságon. In: Néprajzi Értesítő, XXXIII. 1941. 331-337.; Gunda Béla: A magyar gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása. Budapest, 1948.; Gunda Béla: A méhvadászat. In: Ethnographica Carpatica. 1966. 205-246.

7 A csapdás méhvadászatra több kéziratos és korai méhészkönyvben található utalás. Néprajzi tárgyú leírások a korábban említetteken kívül, a teljesség igénye nélkül többek között: Molnár Balázs: Méhkeresés és mézzsákmányolás Domaházán. In: Ethnographia, LXVIII. 1957. 483-491.; Füvessy Anikó: Méhlakások Észak-Borsodban. In: A Hermann Ottó Múzeum Évkönyve, XI. 1972. 527-549.; Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés történeti formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén. In: Néprajzi Közlemények, XIII. 1969. 3-4.

8 Szabadfalvi József: A magyar méhészkedés múltja. Debrecen, 1992. 41.

9 Ványalós Miklós: Erdély méhészetének története. Kolozsvár, 1912.; Balassa M. Iván: Élőfás méhtartás a Kárpát-medencében. In: Ethnographia, LXXXI. 1970. 531-544.

97