Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Beck Tibor: Hagyományos borkészítés a Magyar Mezőgazdasági Múzeum régi fényképein
javították a talajt, a népi hiedelem szerint azért, hogy a szőlőgyümölcs és a belőle készült bor meg ne kapja a trágya büdösségét. A XIX. század közepétől már kezdett általánossá válni a szerves trágya három-négyévenkénti használata. Az istállótrágyát kocsikon hordták ki a szőlőhegyekbe, s itt „sráglával” vitték a tőkékhez. A hegyvidéki ültetvényekben erdei és gyepfölddel is javították a talajt. A víz által a meredek domboldalakon lemosott földet is összegyűjtötték a szőlők alján lévő ún. liktorvermekben. Ezekbe a gödrökbe dobálták a lemetszett venyigét és a kiirtott gazt is, melyből az esővízzel összeérve kitűnő trágyát nyertek. A növényvédelem a középkorban főleg a vad- és háziállatok ellen irányult, a gomba- és rovarkártevők ekkor még ismeretlenek voltak, tehát permetezni sem kellett. A téli fagyok elleni takarás még nem volt általános. A XIX. század utolsó harmadáig a tavaszi fagykár volt az ültetvényeket fenyegető legkomolyabb veszedelem, amely ellen füstöléssel védekeztek. Az állati kártevők közül a madarak, leginkább a seregélyek voltak az első helyen. Szüret előtt a szőlők őrzésére felfogadott szőlőpásztorok riasztották el őket. Az egyéb (vincellérbogár, eszelény, csiga) kártevőket kézzel összeszedték és megsemmisítették. A szőlő növényvédelmének alapvető megváltozását az amerikai földrészről behurcolt kártevők (filoxéra, peronoszpóra, lisztharmat) 1870 körüli megjelenése idézte elő. A filoxéravész után a borvidékek rekonstrukciójának évtizedeiben a magyar szőlőművelés jelentős átalakuláson esett át.6 Az új gazdaságok létrehozásánál már tudatosan figyelembe vették a talaj adottságokat és az éghajlati viszonyokat, a közlekedés és a szállítás lehetőségeit, a helyi napszámköltségek alakulását és a hosszú távú értékesítési feltételeket. Ezekben az ültetvényekben mind a szőlőművelés, mind a borkészítés folyamata gyökeresen átalakult. Hagyományos szőlőfajták tűntek el, mert az amerikai alanyokra való oltás új követelményeket támasztott, amelyeknek sok régi fajta nem felelt meg. Megváltozott a művelésmód: mind általánosabb lett a forgatásos telepítés és az őszi takarás. A többszöri kapálás és a trágyázás mellett állandósult a peronoszpóra és a lisztharmat elleni védekezés, a permetezés is, amit hosszú ideig szinte kizárólagosan a bordói lének nevezett rézgálicoldattal végeztek. Megjelentek az első műtrágyák, bár alkalmazásukkal ekkor még a nagybirtokokon is elsősorban csak kísérleteztek. Az új telepítések költségessége miatt megindult a telepítési munkafolyamatok és a művelés gépesítése, bár eleinte leginkább csak az alföldi, sík területeken tudták alkalmazni az állati és a gépi munkaerőt. Megjelentek a homokgyaluk, a talajforgatásnál használt gőzekék, és a síkvidékek mellett lassan a kevésbé meredek hegyoldalakon is mind jobban terjedt a lóval végzett talajművelés. A rendezetlen, számos fajtából álló ültetvények helyét néhány fajtát tartalmazó, meghatározott sor- és tőtávolságokra ültetett, oltványokból (illetve az immúnis talajokon saját gyökerű új fajtákból) álló telepítések foglalták el. A szőlőtőke melletti karó alkalmazása mindinkább hozzátartozott az ültetvények összképéhez. A karók drágasága miatt azonban mindinkább terjedt a huzalos művelés. Megváltozott a metszésmód is, az addig uralkodó kopaszmetszés helyét a legtöbb ültetvényben a rövidcsapos és a hosszúcsapos váltómetszés vette át, sőt a szálvesszős metszés is megjelent. Az ily módon gazdálkodó új pincészetek a kor legmagasabb technikai színvonalán álló 6 Katona József-Dömötör József: Magyar borok-borvidékek. Budapest, 1963. 7-26. Csorna Zsigmond: Szőlészeti, borászati hagyományok, a megújulás és a közösség kötelékében. Debrecen-Budapest, 1994-1995.85-194. 56
