Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Farkas Gyöngyi: Plakátok a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban
Vajon kiknek szánhatta a földművelésügyi tárca az ilyen oktató célú hirdetéseket? A termelőszövetkezetek vezetőinek vagy a brigádvezetőknek, esetleg a tagoknak? Hol kívánták egyáltalán elhelyezni ezeket a plakátokat? A plakát klasszikus helye az utca, de hova kerülhetett például az „így neveljünk fel minden üszőt!” feliratú plakát? Az irodába, az istállóba, vagy valamilyen közösségi térbe? Egy konkrét példa segítségével nézzük meg, hogy mennyi és milyen jellegű információt tartalmazott például egy 1964-ben készült plakát a nagyüzemi itatásos borjúnevelésről. „Az itatásos borjúnevelés szabályai: 1. A borjút születése után azonnal elkülönítjük az anyjától. így a fertőző beteg tehén utódját egészségesen felnevelhetjük. 2. A borjúnevelőben legalább 10-14 napig külön egyedi ketrecben tartjuk a borjakat. Születés után 5-7 napig minden borjúval az anyja tejét kell itatni. [...] Fontos, hogy a tej tőgymeleg és az edények tiszták legyenek. 3. Itatáshoz legmegfelelőbb a gumiszopókával ellátott itatóedény, mert ez a megoldás hasonlít legjobban a természetes szoptatáshoz. [...] 4. A borjakat 2-3 hetes kortól szoktassuk szálas és abraktakarmányok fogyasztására. Az a borjú, amely választás előtt tápanyagszükséglete nagy részét szilárd takarmányból veszi fel, kevésbé érzi meg a tejitatás elmaradását. 5. A borjakból 10-14 nap után 10-15-ös csoportokat alakítunk, amelyeket nagyobb rekeszekben helyezünk el, később - kor és ivar szerint is - elkülönítjük. A tisztaság és az állandó száraz alom elősegíti a betegségek megelőzését. 6. A borjak súlygyarapodását rendszeres mérlegeléssel ellenőrizzük, ennek alapján határozzuk meg az itatandó tej mennyiségét. [...] 7. A borjúnevelés elengedhetetlen feltétele a megfelelő mozgási lehetőség, jó levegő és napfény. Ezért a borjúnevelőket tágas kifutókkal kell ellátni." A plakátokon megjelenő mezőgazdasági szakismeret alapján úgy tűnik, hogy olyan termelőszövetkezeteknek szóltak, amelyekről azt feltételezte a kormányzat, hogy minimális gazdálkodási tapasztalattal rendelkeznek. Ez igaz lehetett azokra a termelőszövetkezetekre, amelyek az önálló gazdálkodásban járatlan valamikori cselédekből, mezőgazdasági munkásokból vagy a földosztáskor földhöz jutott, de nem boldoguló újgazdákból álltak. A hatvanas évek elején azonban már azok a gazdák is benn voltak - bár akaratuk ellenére - a termelőszövetkezetben, akiknek a tudása jól hasznosítható volt a kezdetben még többnyire kisméretű gazdaságokban. A téeszelnökök is általában a legnagyobb gazdálkodási tapasztalattal rendelkező gazdák közül kerültek ki. Később viszont, amikor a hagyományos paraszti gazdálkodás módszereit nagyüzemi és iparszerű termelési technológiák váltották fel, már felsőfokú agrárvégzettséggel rendelkező szakemberek jelentek meg a termelőszövetkezetekben és vették át az irányítást, akiknek szintén nem volt szükségük a plakátokon megjelenő ismeretekre. Jobban átgondolt tájékoztatási stratégia jellemezte azokat a balesetvédelmi plakátokat, amelyek az egyre inkább ipari üzemmé váló, gépekkel és vegyszerekkel dolgozó gazdaságok munkásaihoz szóltak. Felhívták a figyelmüket a növényvédő szerek mérgező hatására, a gépek használatának veszélyeire, a közlekedési és munkavédelmi szabályok betartásának fontosságára: „A növényvédőszerek mérgezők. Tartsuk be az egészségvédő rendszabályokat!”, „A gépek forgórészeit burkolni kell!”, „Óvatos vezetéssel, szakszerű rakodással előzzük meg a baleseteket!” Sok plakát 28
