Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Szabó László: A magyar méhészet tárgyi emlékei
színterét. Belső tere elkülönült egy költőfészekre és egy méztérre. Az előbbiben, amit költőtérnek is neveztek, élt és szaporodott a méhanya, az utóbbiban, a méztérben csak a dolgozó méhek járhattak és gyűjtötték a mézet. Attól függően, hogy ezek egymáshoz képest hogyan helyezkednek el, meghatározzák a kaptár típusát. Amennyiben a két tér egymás fölött van, akkor álló, amennyiben egymás mellett vagy mögött állnak, akkor fekvő rendszerű a kaptár. Álló kaptár esetén, amikor a két tér külön van építve és egymásra rakható, akkor rakodókaptárról beszélünk. A kaptárak elengedhetetlen alkotóeleme volt a mozgatható szerkezetű keretek alkalmazása. Ez biztosította a méz elvételét, a méhek legkisebb zavarása mellett. A kaptárak fontos része volt a Hanemann- vagy anyarács. Ez a horganylemezből készült rostély a dolgozó méhek számára átjárható volt, az anya számára viszont nem. A kaptár rendszerére, méretére számtalan megoldás született. A zavarba ejtően sokféle kaptár, amit többnyire megalkotója után neveztek el, sokáig a méhészet legtöbb vitát kiváltó ügye lett. A „kaptárkérdés” háttérbe szorítását és az intenzív méhészet terjedésének feltételét - a többi fejlett apikultúrával rendelkező országhoz hasonlóan - hazánkban is az egységes keret- és kaptárméret megteremtése jelentette. A Berlepsch-féle hátsó kezelésű állókaptár szolgált mintául a dél-magyarországi méhészek által (25 cm széles és 18 cm magas keretű) elfogadott egyleti, majd országos jellegű kaptárnak. Ezeket az országos kaptárakat terjesztették a méhészeti vándortanítók, ezek kerültek az egyesületi raktárakba és ezekhez készültek mézpergetők is. Készítették egyes, kettős és hármas kivitelben. A századfordulón az országos kaptár mellett még számos kaptárt használtak a magyar méhészek. A teljesség igénye nélkül néhány: Liebner-féle hármas és négyes kaptár, Neiszer-féle négyes kaptár, Mayer-féle dúc stb. Az OMME Hunor rakodó kaptára ugyan már korábban is ismert volt, de csak az 1927. év végi, Földművelésügyi Minisztériumban tartott méhészeti értekezleten fogadták el országos jellegűnek. A Hunor kaptárhoz hasonlóan a Boczonádi Szabó Imre által szerkesztett ún. Kis és Nagy Boczonádi kaptár is az első világháború előtt vált ismertté, de csak a két világháború között kezdett terjedni. Az addig használatos keretméretnél lényegesen nagyobb keretek kedveztek a méztermelésnek és vándorlásra is alkalmasnak bizonyultak. A tiszta méz nyerése szempontjából korszakalkotó jelentősége volt a pergetőgépnek. Segítségével a lépekből, azok megrongálása nélkül, gyorsan és egyszerűen lehetett eltávolítani a mézet. Feltalálója, Hruschka őrnagy 1865-ben ismertette találmányát. A sejteket lezáró viasz eltávolítása után a keretekben lévő lépek mézét a centrifugális erő segítségével választotta ki. Meghajtási rendszerét tekintve alkalmazták alsó és felsőhajtással. A kereteket tartó kosarak lehettek három vagy négy keret befogadására alkalmasak. Eleinte külföldről származó mézpergetőket használtak a magyar méhészek, de a századforduló utáni méhészeti árjegyzékek már magyar termékeket kínálnak, pl. Kühne-féle frikciós hajtású, „Hungária”, „Ideál” pergető stb. Az újabb típusoknál (ilyen volt az „Ideál”) a kosárba tett keretek önműködően fordultak meg, ezzel nagymértékben lerövidítették a pergetéshez szükséges időt. A kipergetett méz kezeléséhez, tárolásához szükséges volt különböző mézszűrő szitákra, tölcsérekre, ónozott bádogból készült mézesbödönökre és mézeskannákra. A viasz iránti kereslet csökkenése és egy találmány, a műlépprés új lehetőséget nyitott a viasz méhészetben történő felhasználására. A műlép segítségével meg lehet könnyíteni a méhek nagy munkával járó viasztermelését és nem utolsósorban szabályos és erős lépekkel dolgozhattak a méhészek. A mesterségesen előállított lépet lehetett hengereléssel és öntéssel készíteni. Házi előállításra egy cinkötvözetből 106
