Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Szabó László: A magyar méhészet tárgyi emlékei
jétől alapították.20 Többféle jellegzetes formájú és díszítésű süteményt készítettek. A hagyományos mézeskalácsot lisztből, mézből és cukorszirupból sütötték. A tésztát kavaróteknőben keverték be, majd az ún. törőpadon gyúrták és táblán nyújtották. Az így előkészített tésztát negatív vésetű faformákba, ún. ütőfákba nyomkodták. Pihentetés után speciális kemencében, több sütőterű cukrászkemencében sütötték ki. A faragott mézeskalácsformákat vagy ügyes kezű mesterek faragták, vagy rézmetszők, ötvösök készítették megrendelésre. A művészi igénnyel megmintázott ütőfák leggyakoribb alapanyaga a körtefa volt, de használtak ilyen célra dió-, tölgy-, juhar- és jávorfát is. A sokféle hatásból és stíluselemből egységes és kiforrott faragóstílus bontakozott ki. A tudatos stilizálás mellett a realista tartalom jellemezte a formákat. A környezet és a viselet valósághű ábrázolása miatt különösen nagy a mézeskalácsformák művelődéstörténeti jelentősége. Jellemző volt a kerek, tányér alakú forma, ez esetben a motívum keretét adta és egyben hátteréül szolgált, de gyakran az ábrázolt téma határozta meg a formát is. A faragásokon gyakran bibliai jelenetek, szentek, püspökök, papok szerepeltek, de a profán témák is gyakran előfordultak. A legnépszerűbb mézeskalácsok huszárt, babát és szívet formáztak. A barokk kort idézte a díszes ruhájú nemes urak, hölgyek vagy a hintó megjelenése. A vásárlók zömének, a parasztság igényeinek kiszolgálására ismert közéleti személyek és betyárok is modellként szolgáltak. A mindennapi élet kellékei, eseményei és az aktuális technikai újdonságok (pl. vasút, gőzhajó, kerékpár, autó) is megjelentek a mézeskalácsokon. A klasszikus mézeskalácshoz hasonlóan készültek cukorszirupból az ún. ejzolt tészták. Ezeket különböző formájú fémszaggatókkal vágták ki a nyújtott tésztából. Sütés után pirosra festették és színes masszával, tükrökkel, képekkel díszítették. Legjellegzetesebb formája a tükrös szív és a huszár volt. A vásárokon, búcsúkon vásárolt tükrös szív a parasztfiatalság körében a legkedveltebb vásárfia, szerelmi ajándék volt. Népszerűsége ellenére ezek a mézeskalácsok már nem képviselték azt a művészi színvonalat, amit a korábbi mézeskalácsformák. A mézeskalácsosok fő tevékenységük mellett gyakran foglalkoztak mézsör és viaszgyertya készítésével is.21 GYERTYAKÉSZÍTÉS A gyertyát a régebbi korokban viaszból és faggyúból készítették. A viaszgyertya készítésének legősibb módja az eszköz nélkül, kézzel való megformálás. A meleg vízben meglágyított viaszt a bél köré nyomkodták, majd mángorlóval egyengették. Az eszközzel történő gyertyakészítés legegyszerűbb módja a gyertyamártás volt. Ismert eljárás volt a parasztok, pásztorok és a városi lakosság körében is. Gyertyamártó edénybe öntötték a lágy faggyút vagy viaszt, és ebbe mártogatták a gyertyabélnek sodort len- illetve pamut fonalat. Bemártás után kiemelték a fonalat, hogy a ráragadt viasz lehűljön, aztán ismét belemártották. Ezt addig folytatták, míg a kívánt vastagságot elérte a gyertya. A gyertyamártó edényt fából és cserépből készítették. Legáltalánosabb formájában négyszögletes hasáb alakú cserépedény volt. Készülhetett lapokból szabályosan szögletes és korongolt módszerrel, ahol az alsó rész domború volt, de oldallapjai felül már téglalap alakúak. Mindkét formának 20 Borsódy Mihály: Az édességkészítés története. Budapest, 1995. 41. 21 Szabadfalvi József: Mézeskalácsosság Debrecenben. Debrecen, 1986. 102. Lásd bővebben: Szabadfalvi József: A magyar mézeskalácsosság kialakulásának kérdéséhez. In: A debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1957.; Szabadfalvi József: A debreceni mézeskalácsos mesterség. Debrecen, 1963.; Weiner Piroska: Faragott mézeskalácsformák. Budapest, 1981. 103
