Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Szabó László: A magyar méhészet tárgyi emlékei
alul talpat, felül két fület készítettek. Az edény lehetett mázatlan vagy belül mázas. Gyakran évszám, felirat és egyéb motívum díszítette. A cserép gyertyamártó edényeket korsós- vagy fazekasmester készítette.22 A gyertyakészítés fejlettebb módszere az öntés volt, mint a mészárosok és szappanfőzők jellegzetes, többnyire télen végzett melléktevékenysége. A marha vagy juh vágása és feldolgozása után maradó faggyút kiolvasztották, majd tiszta vízben felfőzték. Az öntéshez üveg, később bádog öntőformát használtak. A forma közepébe húzták bele a belet, majd teletöltötték meleg, folyékony faggyúval. Amikor a faggyú kihűlt, az elkészült gyertyát kihúzták a formából. A gyertyaöntés paraszti gyakorlata is ismert volt. Ilyen módon öntöttek viasz-, később sztearingyertyát is.23 A gyertyaöntés ettől eltérő módját alkalmazták a mézeskalácsos mesterek. A sonkolyosan vásárolt lépesmézet hordókban tárolták. Az üstben felmelegített sonkolyokat visszatették a hordóba. A hordó alján kiképzett lükön csorgatták ki a mézet, a visszamaradó sonkolyt vízzel felöntötték, majd másik hordóba öntötték és tárolták a téli kipréselésig. A legelterjedtebb eljárás során a vízzel kifőzött sonkolyt egy ritka szövésű zsákba tették. A forró viaszt zsákkal együtt egy csavarmenetes présbe tették és kipréselték. A kifolyt viaszt, amit forró vízbe folyattak, edényekbe összegyűjtötték és kihűlés után korong alakú, ún. viaszsiltekben tárolták. Az így előkészített sárga viaszt öntés előtt még fehéríteni is kellett. A felolvasztott viaszt egy lukacsos aljú edényből egy forgatható fa dobra csorgatták, aminek az alja vízbe ért. Az olvadt viasz a vízben forgácsok formájában levált a dobról. Az így nyert viaszforgácsot napon szárították. Az eljárást addig ismételték, amíg a viasz ki nem fehéredett. A gyertya öntése ún. ringen történt. A ring egy kocsikerékszerű küllős vagy deszkakerék, amely egy függőleges rúdra van felerősítve. A kerék magasságát a rúdon szeggel lehetett állítani. A kerék kerületén egyenletes távolságra szegeket vertek a kerékbe. Ezekre kötötték egy pamuthorog (slafri) segítségével a gyertyabelet. A ring alatt állt egy vas háromlábon lévő edényben (kalap) a folyamatosan melegített, olvadt viasz. A gyertyaöntő ebből merített egy serpenyővel (sefon) és a viaszt végigöntötte a gyertyabélen. A kerék forgatásával az összes gyertyabélen megismételte az öntést. A gyertya egyenletes vastagsága érdekében a félkész gyertyákat leszedték, fordítva akasztották a ringre és így öntötték a gyertyát a kívánt méretig. A ringről levett gyertyákat mángorlóval egyengették, majd méretre vágták. A hoszszú, vékony ún. pincegyertyák készítésének volt egy kevésbé elterjedt módszere, az ún. cúghúzás. A gyertyabélül szolgáló fonalat két forgatható dob között, egy speciális tűzhelyen elhelyezett ovális vörösréz edényben, melyben olvadt viasz van, húzzák át többször. A gyertya vastagságát a fonalakat vezető kerek, lukacsos öntöttvas tárcsa segítségével lehetett meghatározni.24 A viasz felhasználásának volt egy sajátságos formája, ami szintén a mézeskalácsosokhoz kötődött. Fogadalmi tárgyak, ún. offerek viaszból történő öntésével is foglalkoztak. Ezek a viaszból készült szobrocskák, domborművek a szentek pártfogását kérők oltáron elhelyezett ajándékai voltak. Magyarországon főleg a kegyhelyek és ferences templomok környékén volt ez szokásos az első világháborúig. Mézeskalácsosok árulták búcsújáróhelyeken, vagy a kegyhelyen templomszolgák, szerzetesek forgalmazták. Az offereket két részből álló fa öntőformával készítették. 22 Szabadfalvi József: A viaszfeldolgozás és gyertyakészítés ismeretéhez. Debrecen, 1958. 246. 23 Frecskay János: Találmányok könyve. IV. Budapest, 1879.185. 24 Szabadfalvi József: A viaszfeldolgozás és gyertyakészítés ismeretéhez. Debrecen, 1958. 254. 104
