Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2001-2004 (Budapest, 2004)

TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEK - Szabó László Péter: Tápanyag-gazdálkodási elméletek fejlődése és gyakorlati hasznosítása a XIX. századi Magyarországon

gyázással nem oldható meg.

15 Később írt könyvében nagy súlyt fektetett a talaj szerves alkotórészeire, melyek az ásványianyag-elmélet miatt akkoriban háttérbe szorultak. A televény nemcsak a felvehető növényi tápanyagok forrása írta Sporzon -, hanem elősegíti az ásványi anyagok feloldását, és alapvetően befolyásolja a talaj fizikai állapotát, vízgazdálkodását, hőmérsékletét, ez által teremtve kedvező feltételeket a növényi életnek.

16 A mezőgazdaság gyakorlati oldalát tekintve, természetesen eleinte fel sem merült a szerves vagy ásványi tápanyag-utánpótlás ellentétének kérdése. Az új elméletekkel és kísérleti eredményekkel a talajtermékenység fenntartásának általános fontosságát hangsúlyozták. A hazai szakírók többsége a magyarországi talajok tápanyag-utánpótlásának megoldását a szervestrágyázás fejlesztésében látta.

17 A nálunk fejlettebb agrikultúrájú nemzetekhez viszonyítva Magyarországon lényegesen elmaradottabb volt az istállótrágya-felhasználás mértéke és színvonala. Liebig elméletének nem mondott ellent a szervestrágyázás. így írt erről Nagy Sándor: „a humus, egykor szinte növény lévén - minden szervetlen anyaggal bír, melyeket a növények szükségeinek, és pedig a legalkalmatosabb alakban, - elmondhatjuk egyszersmind - mennél több korhany, annál több szervetlen részek vannak a földben. Ez tehát azon kitűnő fontossága a humusnak, - s illyen formán biztosíthatjuk a növények szükségletét a szervetlen tápszerekre nézve."

18 A fentiekből következik, hogy Magyarországon Liebig teóriája gyakorlati alkalmazásának lassú terjedése nem az elmélet elutasítását jelentette. A műtrágyázás széles körű elterjedését a gazdasági háttér és a gazdálkodás általánosan alacsony színvonala akadályozta meg. A magyar mezőgazdaság fejlődése a XIX. század második felében alapvetően extenzív jellegű volt. A korszakban zajló ármentesítések (1879-1895 között 493 ezer kat. hold) új területek termelésbe vonásával jártak. A vetésforgóra való fokozatos áttérés is az ugarterületek csökkenését, és így a művelt területek növekedését jelentette. A műtrágyázás, illetve tágabb értelemben a tápanyag-gazdálkodás elválaszthatatlan volt a termelés más tényezőitől. A nyomásos gazdálkodás felváltásának alapfeltétele a talajművelés mennyiségi és minőségi javítása volt. A korszakban reálisan ez csak az igaerő növekedésével volt elérhető. Nagyobb létszámú és jobb kondíciójú igás állat tartása viszont csak a szántóföldi takarmánynövények termesztésének terjedésével, vagyis a vetésforgóra való áttéréssel vált lehetségessé. Az állatállomány fejlődése lassan magával hozta a közép- és nagybirtokokon a trágyatelepek létesítését és a korszerű trágya" SPORZON P. 1861. 248. p. 16 SPORZON P. 1865. 121. p. 17 A korszak trágyázással foglalkozó írásai gyakran tartalmazták a „trágyázás tízparancsolatát", melyek a mesterséges trágyák alkalmazását csak a saját trágyaforrás kimerülése után ajánlották, de a későbbi munkák is nagy súlyt fektettek az istállótrágya használatra. A trágyázás tíz parancsolatja. 1883. 241. p., DORNER B. 1924. 8. p. 18 NAGY S. 1854. 580. p.