Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2001-2004 (Budapest, 2004)

TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEK - Beck Tibor: A filoxéravész hatása a magyar szőlő- és bortermelésre

ezeréves borkultúráját, köztük Magyarországét is. Ezzel alapvetően egyetértve, ugyanakkor eddigi ismereteinket összegezve azonban azt is megállapíthatjuk, hogy a filoxéravész volt az a gazdaság- és társadalomtörténeti esemény, amely a magyar szőlészet és borászat évtizedeken át húzódó és minden erőfeszítés ellenére igen vontatottan haladó modernizációját - bár óriási áldozatok árán - de kikényszerítette. A borvidékek rekonstrukciójának évtizedeiben ugyanis a magyar szőlőművelés oly mértékű változáson ment keresztül, amely példa nélküli ezeréves történetében. A kisbirtokos szőlőtermelő réteg erőfeszítései mellett a nagybirtokok és uradalmak is hatalmas áldozatokat hoztak szőlőterületeik rekonstrukciója érdekében. Sok főúri birtokot hitbizománnyá alakítottak át - 1870 és 1895 között az ötszörösére nőtt a számuk -, ez azonban csak a birtok megmentését jelentette, ugyanakkor a jövedelem csökkenésével és a hitellehetőségek szűkülésével járt. A nagyobb birtokosok közül azonban soknak sikerült modernizálnia gazdaságát, s ezeken az ültetvényeken alapjaiban változott meg a termelés. Az új gazdaságok létrehozásánál már tudatosan figyelembe vették a talajadottságokat és az éghajlati viszonyokat, a közlekedés és a szállítás lehetőségeit, a helyi napszámköltségek alakulását és a hosszú távú értékesítési feltételeket. Ezekben az ültetvényekben mind a szőlőművelés, mind a borkészítés folyamata teljesen átalakult. Hagyományos szőlőfajták tűntek el, mert az amerikai alanyokra való oltás új követelményeket támasztott, amelyeknek sok régi fajta nem felelt meg, s ez egyben a jobb minőséget adó szőlőfajták elterjedését is jelentette. (Tokaj-Hegyaljának pl. ekkor alakult ki a nagyjából egységes furminthárslevelű arculata.) Megváltozott a művelésmód, mind általánosabb lett a forgatásos telepítés és az őszi takarás. A többszöri kapálás és a trágyázás mellett állandósult a peronoszpóra és a lisztharmat elleni védekezés, a permetezés is, ekkor még szinte kizárólagosan a bordói lének nevezett rézgálicoldattal. Megjelentek az első műtrágyák, bár alkalmazásukkal ekkor még a nagybirtokokon is elsősorban kísérleteztek. Az új telepítések költségessége miatt megindult a telepítési munkafolyamatok és a művelés gépesítése, bár eleinte inkább csak az alföldi, sík területeken tudták alkalmazni az állati és a gépi munkaerőt. Megjelentek a homokgyaluk, a talajforgatásnál használt gőzekék, és a sík vidékek mellett lassan a kevésbé meredek hegyoldalakon is mindjobban terjedt a lóval végzett talajművelés. A rendezetlen, számos fajtából álló ültetvények helyét néhány fajtát tartalmazó, meghatározott sor- és tőtávolságokra ültetett, oltványokból (illetve az immúnis talajokon saját gyökerű új fajtákból) álló telepítések foglalták el. A szőlőtőke melletti karó alkalmazása mindinkább hozzátartozott az ültetvények összképéhez, ennek drágasága miatt azonban terjedt a huzalos művelés is. A fajták kiválasztásánál meghatározó szerepet játszott a minisztérium által összeállított fajtajegyzék, melynek ajánlásai tudományos alapokon nyugodtak. Megváltozott a metszésmód, az addig uralkodó kopaszmetszés helyét a legtöbb ültetvényben a rövidcsapos és a hosszúcsapos váltómetszés vette át, sőt a szálvesszős metszés is megjelent. Kialakult az új típusú