Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2001-2004 (Budapest, 2004)

TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEK - Csoma Zsigmond: A régi magyar, hungaricum szőlőfajták történeti-ökológiai, ethno-ampelográfiai vizsgálata (A középkortól a XX. század közepéig)

sen frissek maradtak. Talán a must erjedése közben keletkezett CO

2 akadályozta meg, hogy a bogyókat rothasztó mikrobák támadják meg. így végeredményben az eltartani rakott szőlők kénezésének mintájára akadályozták meg a minőségi fürtkárosodást.

53 A Gazdasági Lapok 1850-ben a leszedett fürtök kocsányainak szurokba mártását, majd kétnapi napon töppesztés után száraz helyen búzaszalmára helyezve ajánlotta a szellős tárolását.

54 A szőlőfürtök napon aszalása a mediterrán szőlőterületeken gyakori, Nyugat-Magyarországon és a Dunántúlon kevésbé ismert, paraszti gyakorlatban csak elvétve maradt fenn. Mazsolaszemnek a kevésbé jó aszús évjáratokban a szőlőfürtök aszúsodó-töppedő bogyóit külön válogatva a szüretelő asszonyok kötényeikben hazavitték, és napra kiteregetve, a vadrózsa- vagy kökényágak tüskéire, töviseire felnyársalva töppesztették, aszalták a bogyókat, amiket tésztába sütve, csemegeként fogyasztottak, vagy fonáskor szopogatva a nyálképződést segítették vele. A mazsolaszőlő szélesebb körű elterjedése, paraszti étrendbe kapcsolódása az oszmán török előrenyomulás hatásának tekinthető, amikor a mazsola készítéséhez megfelelő apró magvú vagy magvatlan kisázsiai szőlőfajták is megjelentek Kelet-, Délkelet-Dunántúlon és az Alföldön. Kemencében is aszaltak szőlőt nagyobb mennyiségben, s az így megaszalt bogyókat aszúborkészítéshez használták fel, mint azt már Nagyváthy is látta a XVIII. század végén.

55 A fentebbi példák sora is mutatja, hogy a szőlőfajták mennyire fontosak és meghatározóak voltak a termesztésben. A fajták ismerete, az eltérő biológiai, termesztési tulajdonságok ismerete nélkül nem lehetett tartósan és sikeresen jó minőségű szőlőt termeszteni, bort előállítani. A jobbágy-paraszti szőlőtermesztők elsősorban a külső bélyegek és a többéves, esetleg több évszázados, apáról fiúra szálló tapasztalatok alapján osztályozták a szőlőfajtákat. A tapasztalati úton szerzett ismereteik révén próbálták a termesztést úgy alakítani, hogy az a fajtának lehetőleg legjobban megfeleljen, illetve a fajta tulajdonságai határozták meg a termesztést. Hiszen csakis így reménykedhettek a nagyobb, rendszeresebb, jobb minőségű szőlő- és bortermésben. A paraszti szőlőkben a conv. pontica fajtacsoport fajtáinak tulajdonságait, igényeit figyelembe véve a nővirágú és a porzós, a rugós szőlőfajtákat vegyesen telepítették a termésbiztonság érdekében. A műveléstechnikánál, a szőlők és a borok körüli tevékenységnél a fajták adottságait, a tapasztalati úton nyert ismérveket igyekeztek alkalmazni, ami egyben a szakértelmet jelentette. Amennyiben a parasztbirtokos ezeket nem ismerte, nem alkalmazta, nem tartotta meg, vagyis a szakértelme nem volt megfelelő, úgy számolnia kellett - és ezt tapasztalhatta is - a fajta, a ü PLESSING 1796. & 570. 54 Gazdasági Lapok, 1850. 48. 55 CSOMA Zs. 1979. 115. Az aszalásra, töppesztésre vö. Falusi Gazda, 1859. 291., PARRAGH G. 1860. 83., FÁBIÁN J. 1805. 48-49., GYÜRKY A. 1879. 112. A kökény, vadrózsa bokorra szőlőbogyó tűzésére: CSOMA Zs. 1986. 30-33.