Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)

KNÉZY JUDIT: A környezetváltozások hatása a halászatra és a halfogyasztásra a Dunántúlon

ívóhelyeket jelentettek. A gőzhajózás forgalmának növekedése is gátolta a halivadék fejlődését, mert a hullámzás partra vetette ezeket és elpusztultak stb.

18 A Balatonon és környezetében a vízrendezések az 1910-es évekre zárultak le, legutóbb a Nagyberekben fejeződött be a lecsapolás. Itt ekkoriban úgy tekintették a halászok, hogy a mesterségüknek leáldozott. Valójában addig egész községrészek, községek éltek meg halászatból e vidéken, később már csak néhány család. A volt halászcsaládok többségének más foglalkozás után kellett néznie, földet művelnie, nádkitermeléssel, tetőfedéssel, jégvermek építésével, mezőgazdasági idénymunkákkal foglalkoznia.

19 Másutt elhúzódtak a lecsapolási munkák, pl. a Velencei-tónál csak 1896-tól kezdődött mindez, a Sió-Sárvíz-csatorna építése pedig csak 1930-tól.

20 Ez a hatékony beavatkozás hatalmas - sok tekintetben káros - változást okozott az egész Kárpát-medencében. A nagyobb folyók sodrása gyorsabb lett, előnytelenebb a malmok működtetésére, a halak kedvező ívási helyei kevesbedtek, a folyókat szegélyező erdők is megritkultak, keskenyebbek lettek vagy kiszáradtak. A 19- század második felére a halállomány erőteljesen megcsappant. Ehhez hozzájárult az a rablás is, amelyet a fontosabb halászó vizekben a mohó kereskedők, bérlők végeztettek alkalmazottaikkal. A Dunából ezen a szakaszon szinte teljesen eltűnt az egykor oly híres viza, melynek hatalmas példányai Pozsonyig, olykor Bécsig is felúsztak a Fekete-tengerből.

21 Manapság tízévenként egy-egy téved fel belőlük a Duna magyarországi alsó szakaszán. 1955-ben Ercsinél fogtak ki egy 117 kg-os példányt (1. ábra), egyet 1986-ban Bátánál. A középkorban oly jelentősnek és impozánsnak tartották ezt a halfajt, hogy megmintázták, de az ekkori tárgyi emlékeken nehezebben ismerhetők fel a fontosabb vonások. Többen kutatták a szakácsból nemessé lett Eresztvény család egyik tagjának 14-15. századi, a Margitszigeten fellelt sírkövét a rajta lévő hallal, amely bizonyára vizát akart ábrázolni, de nem sikerült tökéletesen (2. ábra). Felbukkant viza halászok tárgyain, céhpecséteken is (3. ábra). A 19. század elejétől már a ponty lett a címerállat, a halászok mesterségének kedvelt szimbóluma, ezt könnyebb is volt ábrázolni. Halászcéhek pecsétjeit, zászlóját, (4. ábra) céhládáját, (5. ábra) a céh ünnepén vitt más céh jelvényeit is ezzel díszítették, a menetben tartályban, vízben hordozott hal is általában ponty volt, mint a bajai halászoknál és másoknál is. 2. Halászási, rákászási, teknősbéka-gyűjtési jog Magvarországon a 13. századtól kezdődően földesúri (egyházi és világi birtokos) tulajdonba kerültek a halászóvizek. A jobbágyok csak meghatározott szolgáltatások ellenében halászhattak, rákászhattak, mert a halászóvíz nem tartozott a jobbágytelekhez.

22 A Fertő tó melletti jobbágytelkek kivételnek számítottak, itt a jobbágyok rendelkeztek halászati joggal, de a halászathoz szükséges eszközöket az uradalomtól kellett bérelniük, vagy ha saját eszközeikkel dolgoztak, akkor pénzzel vagy hallal tartoztak uruknak. Egyik ilyen adózási forma volt a „péntekhal" adása a birtokosnak sorrendben, egymást váltva. A papot „ebédhal"-lal látták el, ami azt jelentette, hogy a szerdánként piacra vitt halból minden tizedik után eggyel tartoztak.

23 Az elsőrendű halászterületeket a földesúr magának tartotta fenn, vagy adta olyan feltétellel használatba, hogy a zsákmány javát neki biztosítsák. A török időkben a hódoltsági területeken a jobbágyok is szabadabban halásztak, mint korábban és későbben, elsősorban azért, mert kevésbé