Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)

CSÓK MÁRTA: Múzeumpedagógiai szakmai gyakorlat a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban II.

Amikor a gyerekek megtalálják a mézeskalács házat és törnek belőle és vidáman lakmároznak, kicsit olyanok, mint Ádám és Éva a Paradicsomban, hiszen a megismerés, a felnőtté válás folyamata visszafordíthatatlanná vált, cselekedetüknek súlyos következménye van: lakolniuk kell azért az élményért, amely felnőtté tette őket. Ezért logikus, hogy a boszorkány csapdájába esnek. Az is Juliska leleményességén múlik, hogy helyettük a gonosz boszorkány ég el a kemencében, Juliska találja ki a csirkecsont-cselt, Juliska indítványozza, hogy vessék tűzre a banyát és rendezkedjenek be a mézeskalács házban. A tündérmese tematikája szerint Jancsit és Juliskát megmenekülésük után a szülői ház visszafogadja, a népi változat azonban egész misként zárul: a gyerekek nem térnek haza, hanem viselik és vállalják felnőttségüket. Ott maradnak a banya házában, vadásznak, kertet művelnek. Egy szép napon Juliska az elkóborolt kisöcs után ered és összetalálkozik az erdőben vadászó királlyal, akivel első pillantásra egymásba szeretnek. Világos a mese - egyáltalán nem rejtett - legfőbb mondanivalója: Juliska talpraesettsége, bátorsága jutalmául eléri a felnőttkor - különösen egy lány számára - legnagyobb jutalmát, a házasságot. A mesék eszközöket, kifejezéseket, nyelvi fordulatokat is tartalmaznak, így alkalmasak arra, hogy segítségükkel közel hozzuk a múzeumi tárgyakat. A kemence, a sütőlapát a fentiekben elemzett mesében fontos tárgyak, ismerősen hatnak az ismeretlen kiállítási környezetben. A gereben, amely hasznos eszköz, a mesében a boszorkány fésűje. Az állatok, amelyek beszélni tudnak és az embert segítik kalandjai során, a valóságban is sokat segítenek: cipelnek, húznak, szállítanak - munkaeszközök és társak, az ember társai. A szél, a nap, a víz nemcsak a mesékben szegődik a szegény ember legkisebb fia szolgálatába, hanem a valóságban is létfontosságúak az ember számára. Ezt kell megérteniük, amikor a szélmalmot, vízimalmot, az állatok vontatta eszközöket vagy az aszalt gyümölcsöket, szárított gyógynövényeket látják. A gyerekekkel megértetjük, hogy a valóság és a mese gyakran összemosódik, a mese és a valóság szálai összeszövődnek, építik egymást. A honfoglaló magyarokat körülvevő állatok és az állatok háziasításának története különösen alkalmas arra, hogy mesei vonatkozásokkal tegyük érthetőbbé, érdekesebbé. Tudjuk, hogy a sámán misik neve, megfelelője a táltos. Táltosnak hívják a népmesék csodákra is képes lovát, mellyel a halandó ember üveghegyeket tud átugrani. A sámán dobjával hasonlókra képes: megidézheti a szellemeket, olyan magasságokba juthat el, ahová más nem tud, hiszen emberi lehetőségeink végesek. A táltos és a sámán dobja egyaránt a való világot kötik össze a túlvilággal. A mesékben a legkisebb, legfiatalabb fiút választja ki magának a legrozogább, legvénebbnek tűnő ló, végül azonban mindkettőjükről kiderül, hogy rendkívüli képességek birtokában vannak. A táltos ló olyan titkokba avathatja be a hőst, amelyek az ő varázserejéhez méltóak. A táltos lovak néző és látó lények, mint ahogy a sámán is az, hiszen meg tudja jósolni, milyen és mennyi lesz a termés, mikor jön a rossz idő, de egyéb természeti katasztrófákat is jelezni tud. A természet erői választják ki a sámánt is, amennyiben arra esik választásuk, aki valamiben mis, például plusz csontja van, burokban születik stb. A táltos sem térben, sem időben nem ismer akadályt. Mindezt miért teszi? Azért, amiért a sámán az egész közösségért tesz, a táltos ló is a jóért, az igazság győzelméért tesz, illetve hűsé-