Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)

SZOVÁTAY ADRIENNE: A hazai baromfiorvoslás és -egészségügy története a két világháború között

tását, az ólak célszerű berendezését, azok gondos tisztántartását és időnkénti fertőtlenítését, valamint az okszerű takarmányozást tárgyalta. Említette, hogy az ivóvízhez szokás adni 0,5-1 %os vasszulfát, szalicilsav, tannin, 0,2%-os sósav vagy kénsav oldatot, míg mások a takarmány 13 %-os sósav, kreolin, lisoform stb. oldatban 3-6 óráig való áztatását ajánlották feletetés előtt. Szükségesnek látta, hogy a baromfitenyésztő gazda is tisztában legyen bizonyos fokig a betegségek tüneteivel, a gyors segítségnyújtással s az egyszerűbb gyógykezelési módokkal, mivel a baromfitenyészetek gyakran olyan helyeken vannak, ahol nincs állatorvos vagy nem áll elég gyorsan rendelkezésre. A betegségek leküzdésére vonatkozó általános feladatok között szerepeltette az elkülönítést, a gyógykezelést, az orvosságok (gyógyszeralakok) készítésének és alkalmazásának módjait, valamint a fertőző betegségek kötelező bejelentését. A betegségeket 4 fő témakörben tárgyalta (élősdiek okozta, nem fertőző és fertőző betegségek okozta betegségek, valamint ragadozók okozta károk). A szerző részletesen leírta a főleg hizlalás vagy csibevezetés céljából végzett ivartalanítás műtétét is. Tárgyalta a tenyésztojások keltetés előtti higiéniai vizsgálatát, a terméketlenség és a befulladás okait, valamint a mesterséges keltetés és a csibenevelés higiéniai kérdéseit is. A Győr Városi és Megyei Házinyúl, Baromfi és Galambtenyésztő Egyesületnek köszönhetően két állatorvos, 1928-b'dn Fekete Gyula és fia, Fekete László tollából Fajbaromfitenyésztés - járványos baromfibetegségek címmel, hézagpótló könyv jelent meg. Fekete Gyula egyik alapító tagja és évtizedekig fáradhatatlan elnöke volt a győri baromfi - és házinyúltenyésztő egyesületnek és nagy népszerűségnek örvendő könyve hamar hiánycikké vált. A könyv III. részében foglalkozott a járványos baromfibetegségekkel, a járványokkal kapcsolatos általános tudnivalók és a fertőző betegségek elleni védekezés mellett a főbb betegségekkel: baromfikolera, álomkór (spirochaetosis), tyúkpestis, a tyúkfélék coli- és paratífuszbetegsége, fertőzőfehérvérüség, a csirkék fertőző fehér hasmenése és a tyúktífusz, difiéria és himlő, ragadós nátha, csirkevérhas (coccidiosis) és tuberkulózis. A IV. részben az anyagforgalom betegségeit (avitaminózis, angolkór, köszvény), végül a függelékben a tyúkfélék hizlalását és a kappanozást ismertette. A tyúkokra és a vadon élő szárnyasokra akkoriban a legnagyobb veszélyt a baromfikolera jelentette. A beteg állatok gyógykezelésére és a még egészségesnek látszó, de már fertőzött állatok megmentésére legjobban bevált a kolera elleni szérummal való oltás, hatása azonban legföljebb 6-8 napig tartott. Ezért a kórokozó elpusztítása (gyakori tisztogatás, fertőtlenítő meszelések, edények kiforrázása) mellett atténuait (szelídített) kórokozót tartalmazó vakcinával oltották a baromfiakat. Az oltást 8 nap múlva megismételték, hogy tartósabb és erősebb legyen a védettség. Az ivóvízbe fertőtlenítőszerként tett 0,5-1 ezreléknyi metilénkék, 1 % vasgálic, hipermangán vagy tannin a betegséget lényegesen nem befolyásolta. A baromfitulajdonosok tudatlan hányada ugyanis, minden védelmi intézkedést és oltást mellőzve, hagyta terjedni a ragályt: nem egyszer szétdobálták a hullákat, sőt azok belső részeit a többi baromfival etették meg. A betegség megfékezésére gyakran már a kétszeri védőoltás sem volt elegendő. Ilyen erős fertőzéskor oltottak ún. autovakcinával. Ennek előállításához a kolerában elhullott baromfit laboratóriumba küldték, ahol a kitenyésztett kolerabacillustörzs ellen védő, helyspecifikus oltóanyagot állítottak elő. (Nem igazolódott be a szakemberek által is kedvelt, lefölözött tejjel végzett oltásnak a kolera elleni védőhatása, amelyet nem speci-