Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)

SZOVÁTAY ADRIENNE: A hazai baromfiorvoslás és -egészségügy története a két világháború között

pasteurellatörzs levestenyészetével, 8 nap múlva megismételt beoltassál, 3 és fél hónapot meghaladó aktív immunitást tudott elérni. A legyengült állatokban az oltóanyag ugyan vérfertőzést idézett elő, de ezek az állatok társaikra nézve teljesen veszélytelenek voltak. A vakcinázás nem terjedt el, a tulajdonosok legtöbbször csak a rakásra pusztuló baromfiállományok még életben lévő, erősen fertőzött maradékát próbálták menteni. Vakcina előállításával már korábban Szász Alfréd foglalkozott, aki ismeretlen eljárással állította elő - fejlődésre képes baktériumokat nem tartalmazó - oltóanyagát, amelynek levestenyészete múlékony bágyadtságot és mérsékelt hőmérséklet-emelkedést idézett elő, egyébként veszélytelen volt. Erről a témáról Vigadi Virgil (1924), Hutyra Ferenc (1929) és Búzna Dezső (1931) is írt. A baromfikolerát okozó Pasteurella-törzsek immunbiológiai tulajdonságait kutatta 1939-1948 között Derzsy Domokos. Akkoriban kezdték már használni a helyi járványt okozó törzsből készített ún. autovakcinákat. Passzív immunizálásra viszont emlős- állatokból nyert ún. hiperimmun vérsavókat hoztak forgalomba. A kombinált (szimultán) oltások esetében a megvédendő állatokba, a rövid védettséget nyújtó vérsavó beoltásával egyidejűleg, de legcélszerűbben 8-10 nap múlva, gyengített virulenciájú vagy elölt baktériumokat tartalmazó vakcinát is befecskendeztek. Manninger szerint ez a módszer nem mindig vált be.' A betegség elleni immunitás köréből doktori értekezést írt Freund Artúr (1927), Sperner Ferenc (1929) és Szirtes Gyula (1931 ) • A század elején a baromfikolera elleni szérumhoz csak a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete útján lehetett jutni, amely - mint külföldi készítmény - aránylag drága volt, korlátozott mennyiségben, vagy egyáltalán nem állt rendelkezésre, s az általa létesített passzív immunitás rövid ideig tartott. A laikus oltók a Mezőgazdák-tói a szérum mellé Pravaz-tecskendőt is kaptak, hogy maguk végezhessék az oltásokat, így sok helyen az állatorvosoknak módjuk sem volt a járványt észlelni. A gazdák minden elhullással járó betegségre a koleraszérumtól, a "Galloszerin "-tői vártak megváltást, és miután csalódtak, akkor sem vették igénybe, amikor valóban szükség lett volna reá. A baromfiárak rohamos emelkedésének köszönhetően, 1915 után a baromfijárványok alkalmával helyenként már hívtak állatorvost, s ezután a szakirodalomban a baromfikolera - és más fertőző betegségek - kórokozóiról egyre több bakteriológiai ismertetés jelent meg.' A haromfitífuszt különösen alaposan írta le a két világháború között Manninger (1927, 1928). Ő, valamint Klimmer és Haupt (1927) világított rá, hogy a felnőtt tyúkok betegsége kórokozójának, a Bacterium gallinarumnak legfeljebb változata a kiscsibék fehér hasmenése kórokozójának definiált Bacterium pullorum,ezért a tyúktyphus (baromfityphus) és a csibék fehér hasmenése kóroktanilag azonos betegség.' E témáról doktori értekezést készített László Sámuel (1928). A betegséget előidéző baktérium (mai nevén Salmonella galUnarum) volt az okozója a baromfitenyészetekben akár 3 hétig is elhúzódó betegségnek, amelynek folyamán a csibék kikelés után 2-5 nap múlva elpusztultak. Ez Manninger vizsgálatai szerint azonos volt az Amerikában "white scour of chicken", "white diarrhoea" és "fatal septicaemia of chiks" néven ismert betegséggel, amely nálunk a csibék ún. fehér hasmenése néven vált ismertté. A kórokozó a tyúkok petefészkében telepszik meg, így azok állandóan vagy időnként fertőzött tojásokat tojnak. A fertőzött tojásban kifejlődött csirkeembriókban a keltetés alatt súlyos szervi elváltozások alakulnak ki, ezért a kikelés utáni első héten elpusztulnak. Az életképtelenül szü-