Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)

SZOVÁTAY ADRIENNE: A hazai baromfiorvoslás és -egészségügy története a két világháború között

kaszinók" voltak. Ennek a tartási módnak, a baktériumhordozóktól és - gazdáktól kiinduló, soha meg nem szakadó fertőzési láncnak köszönhetően, szinte általános volt a fertőzöttség. Manninger ezért a betegség jelentkezését elsősorban a hajlamosító tényezőknek tulajdonította.'

0 Volt, aki a baromfikolera elleni védekezés igen gyakori eredménytelenségét az egyre jobban terjedő intenzív faj baromfi-tenyésztéssel hozta összefüggésbe. Az intenzíven takarmányozott, de nagy termelésű és még nem teljesen akklimatizálódott, gyengébb szervezeti] fajták ellenállóképessége ugyanis a baromfikolerával szemben is kisebb lehetett. Baromfikolera ellen védekezni Manninger szerint csak a vészmentes állományokban lehetséges úgy, hogy fertőzött tárgyakat, anyagokat és állatokat nem hurcolnak be a tenyészetbe. Az újonnan beszerzett állatok esetében a 8 napos szigorú karanténozásra van szükség, amelynek tartama alatt a lappangás szakaszában lévő állatokban a betegség már kóros tünetekben vagy elhullásban nyilvánulhat meg. Marcis Árpád általános járványtani előadásaiban hangsúlyozta, hogy az újonan vásárolt állatokban a kifáradás hatására fellobbanhat a baromfikolera.

5 A betegségre gyanút kelt a sántítás, esetleg valamelyik ízület elváltozása, tályogok jelenléte a bőr alatti kötőszövetben, valamint a fejbőr függelékeinek, esetleg a torokjárat duzzanata és bőr alatti kötőszövetének elhalása ("lebenybetegség"). Ha a vészmentes állomány szomszédságában baromfikolera-járvány pusztít, legfontosabb a vészmentes állományt szigorúan elzárni és beoltani kolera elleni vakcinával. A kórokozóval kapcsolatos kutatásokról több doktori értekezés is készült (Berger Fülöp 1929, Halász Ármin 1926, Vlad Gyula 1930). A járvány elfojtásakor viszont a beteg állatok kiirtása után az egészségeseket nem fertőzött helyre kell áthelyezni, az esetleg még megbetegedő állatokat társaik közül ki kell emelni, majd tartózkodási helyüket szigorított módon fertőtleníteni. A fertőtlenítéssel kapcsolatos kutatásokról írt doktori értekezést Olasz Antal (1925), Pap Zoltán (1925) és Barta Sándor (1930). Mivel a feltétlen tisztaság rendszerint nem valósítható meg, célravezetőbb a betegség első jeleit mutató állatokat elkülöníteni, és a baromfikolera elleni vérsavóval azonnal beoltani, az egészségesnek látszó állatokat pedig a betegség elleni szérummal kezelni. Nagyon fontos az oltott baromfi durva fertőzésének megakadályozása tartózkodási helyük állandó tisztántartásával és időnkénti fertőtlenítésével, valamint az elhullott állatok megsemmisítésével. Hosszan tartó járványkor szükség esetén a vakcinázást meg kell ismételni. Szász Alfréd (1920) az oltóanyagoknak a nyak bőre alá való fecskendezését ajánlotta. A járvány megszűnte után a bacillusgazdák kiszűrését javasolták, nehogy az immunitás megszűntével a járvány újból fellobbanjon. Aktív immunitás létesítése céljából a Pasteur által 1880-ban elkülönített, élő, gyengített baromfikolera-törzsek tenyészetéből Schneider Lajos (1928) állított elő oltóanyagot. Pasteunú ellentétben Manninger Rezső (1919) megállapítása szerint a koleratörzsek virulenciájának csökkenése nem fokozatosan, hanem mutációval, hirtelen következik be.' Oltóanyagként a pasteurellatörzs élő baktériumai agartenyészetének konyhasóoldattal készített szuszpenzióját használták. A néhány nap múlva jelentkező aktív immunitás legfeljebb 6-8 hétig tartott.' Az 1943-ban a Mócsy Jánossal közösen írt, Belgyógyászat állatorvosok és állatorvostanhallgatók számára c. munka első kötetében Manninger Rezső említi, hogy a baromfikolera ellen Nobrega és Reis (1938) oltóanyagával, egy majdnem teljesen avirulens