Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

SZABÓ LÁSZLÓ PÉTER: Kísérletek a szikes talajok megjavítására és a rajtuk való gazdálkodásra Magyarországon 1933-ig

Az alkalmazott talajtani kutatás 1890-ben újabb lendületet kapott, amikor életre hívták a Földtani Intézet agrogeológiai osztályát. A sziktalajok javításával gróf BETHLEN András földművelésügyi miniszter közvetlen megbízásából kezdtek a foglalkozni. INKEY Béla, az osztály vezetője és munkatársa, TREITZ Péter elsősorban a „száraz" szikjavítási módszer, a meszezés és gipszezés hívei voltak. Nem kis szerepet játszott ebben HILGARD munkásságának és eredményeinek megismerése. HILGARD a kaliforniai egyetem tanáraként végzett sikeres szikjavítási kísérleteket az Amerikai Egyesül Államok nyugati részén. Élesen elkülönítette egymástól a tengermelléki sóstalajokat és a szárazföldi, úgynevezett alkáli talajokat. Az előbbiek vízben oldható sótartalma megegyezett a tenger vízében található sókkal, keletkezésüket is a tenger kiöntésével, illetve az alsóbb rétegek tengervízzel való áthatásával magyarázta. A szárazföldi sóstalajok létrejöttét az előbbitől függetlenül, éghajlati tényezőknek tulajdonította. Az alkáli talajok elsősorban szárazságra hajló, aszályos vidékeken fordulnak elő, ezért ezeket HILGARD a száraz éghajlati övek talajai, az arid talajok közé sorolta. Az alkáliák közvetlen forrásának a talajvizet tartotta, amelyből mennél több párolog el, annál több sót hoz a felszínre.

37 A szóda keletkezését a talajban azzal magyarázta, hogy a nátriumklorid vagy szulfát káíciumkarbonáttal, szénsavas víz jelenlétében, szódává és kálciumkloriddá vagy kálciumszulfáttá alakul. A felhalmozódott sók minősége alapján megkülönböztetett fehér és fekete alkáli talajokat. Az utóbbiak nevüket onnan kapták, hogy a szóda, mint gyenge lúg, feloldotta a talaj humusztartalmát és ezzel a talajfelszínen barna vagy fekete sókérget képzett. Az előbbi, úgynevezett fehér alkáli nem tartalmaz szódát, ezért sem a talajra, sem a növényzetre nem gyakorolt olyan káros hatást, mint a szódatartalmú fekete alkáli. A talajok javítását a káros sók kilúgzásával, elárasztással, csatornázással vagy alagcsövezéssel látta megoldhatónak.

38 HILGARD legismertebb és legvitatottabb talajjavítási eljárása a gipszezés volt.

39 A gipszezés gyakorlati megvalósításáról az amerikai tanulmányúton járt LANDAU Lajos számolt be. A talaj gipszezését két menetben végezték. Első alkalommal a tábla háromszori megszántása, grubberekkel történő alapos porhanyítása, sekély vetőszántása, majd a vetés után kat. holdanként 10 mázsa (17,3 q/ha) gipszet terítettek a talaj felszínére, amit aztán beboronáltak. Ekkor még csekély termést sikerült betakarítani, de a következő növény vetésének előkészítésénél a talaj már lényegesen kedvezőbb képet mutatott. A fent leírt talajművelés után most is gipszezés következett, ez alkalommal azonban már csak 5 mázsa (8,65 q/ha) gipszet szórtak ki kataszteri holdanként. A második aratáskor mutatkozott meg a gipszezés „kitűnő sikere". A javítás alatt álló talajokon elsősorban a talajfelszínt takaró növényeket, így kendert, lucernát, illetve gyakori gondozást igénylő kapásnövényeket, takarmányrépát és cukorrépát termesztettek. Gabonát a már kedvezőbb tulajdonságokkal bíró talajba csak a javítás utáni harmadik évben vetettek.

40 Az intézet agrogeológiai osztályának munkatársai - HILGARD elméleti kutatásaira alapozva - a szikes talajok tulajdonságait laboratóriumban tanulmányozták és az itt kapott eredményeket termelési kísérletekkel ellenőrizték. Saját kísérleti telepeket létesítettek először Szeged