Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)
SZABÓ LÁSZLÓ PÉTER: Kísérletek a szikes talajok megjavítására és a rajtuk való gazdálkodásra Magyarországon 1933-ig
állapították meg. A jó digóföld tompa fényű, nedves állapotban morzsalékos szerkezetű, a vizet beissza, ellentétben a rögös törésű, fényes, zsíros tapintású, nedves állapotban összeálló, ragacsos rossz digófölddel (2. kép). Ezeket a külső jeleket az altalaj szénsavas mésztartalma szabja meg, ami egyben a digóföld „hatóanyaga" is. A digóföld mésztartalmától és a helyi szokásoktól függően, általában 5-15 cm-es réteget alkalmaztak a szikes megjavítására. 10%-os mésztartalmat feltételezve és 7 cm-es terítési vastagság esetén a területre kijuttatott hatóanyag kat. holdanként 804 mázsa (1390,92 q/lia).^ A gyakorlati megvalósítás a következő módon történt. A digógödröt vagy -árkot a javítandó terület közelében, annak közepén vagy szélén ásták (3. kép). A javításra szánt réteg mélysége és a felhasználható réteg vastagsága rendkívül változó volt, ennek megfelelően az árok méretei is változtak. Általában 1,5 - 2,0 m széles árkokat ástak. A kiemelt felső talajréteget az árok egyik, a digóföldet a másik oldalára, esetleg mindkét réteget egy oldalra hányták. Az előbbi esetben a digóföld elhordása után a fedőréteget a digóárokba visszatöltötték. A tábla hosszában ezért egy süppedés keletkezett, amit a tábla keresztirányban való szántásával igyekeztek eltüntetni. Hasonló módszerrel jártak el, ha a digózás egymással párhuzamos, több keskeny árokból történt. Ilyenkor a tábla felszíne több évi keresztbe való szántása után is hullámos maradt. Amikor a digóföldet a feltalajjal összekeverve használták az árok évekig megmaradt, falai csak lassan omlottak be. Ide aztán rendszerint fűzfát vagy nyárfát telepítettek. Elterjedt gyakorlat volt az is, hogy ha a digóföld sok vízben oldható sót tartalmazott, a kiásott földkupacot egy-két évig állni hagyták, és csak azután használták terítésre. A kitermelt digóföldet rendszerint a tarlóra hordták, és a mélyedések, az úgynevezett ..kopolyák" kitöltése után, egyenletes vastagságban elterítették (4. kép), majd keresztben és hosszában többször összeszántották, átkeverték. Az így elmunkált talajra hordták a következő réteg digóföldet, melyet - az előbb említett módon - a talajfelszínnel való többszöri szántással alaposan elmunkáltak. Ezt a műveletet minden egyes réteg ráterítése után megismételték. A trágyát általában az utolsó réteg bekeverése előtt hordták ki a táblára, és az utolsó réteg keverőszántásával a talajba beszántották. A vetés az így előkészített talajba történt. 35 A Nyírségben a szerkezet nélküli meszes-szódás szikesek homokkal történő javítása vált ismert és alkalmazott módszerré. Ezeken a talajokon nem történt kilúgzás, a talajvíz a felszínhez közel helyezkedik el, ezért itt mésszel vagy digózással nem lehetett eredményt elérni. A javítás egyeden módja a talajvíz szintjének a csökkentése, amit a szabolcsi gazdák úgy értek el, hogy laza, ásványi sókban szegény homokot hordtak a szikes földre. A javításra szánt homokot vagy futóhomok dombokból, vagy a vízszabályozó csatornák 2 m alatti mélységéből kikerülő homokos földből vették. A vastag homokréteg szétteregetésével a szántás után a táblán jelentkező egyenetlenségeket eltüntették. Minden egyes réteg után fokozatosan mélyebben szántottak. A digózáshoz hasonlóan a talajon utoljára széthordott homokot trágyázás után a feltalajjal összeszántották. Ennél a módszernél a talajállapotban beálló kedvező változásokat az idézte elő, hogy a ráhordott réteggel távolabb került - ha kismértékben is - a talajfelszín a talajvíztől. A trágyázással bevitt szerves anyag pedig a talajszerkezetére és a kémhatásra gyakorolt kedvező hatást. 36
