Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

OROSZI SÁNDOR: Fehértemplom helység szerepe a magyar erdészeti igazgatásban

az erdő 25 község határában, jórészt a Dunára hajló hegy- és domboldalakon állt. Az erdőt a közösség szolgalom- és részben tehermentesen kapta meg, amelynek az ügyeit egy választott vagyonkezelő szervezet intézte. Az erdőtől távolabb fekvő községek többször felvetették, hogy az őket illető tulajdonjogukat eladják. (Erre nem került sor.) Az erdővel ugyanis a vagyonközösség nem nagyon tudott mit kezdeni. Az 1873: XXX. tc. a volt határőröknek juttatott erdők kezelését legfeljebb csak általánosságban szabályozta. Csak azt követelte meg, hogy azokat „az erdőgazdasági és rendőrségi szabályok határai között" kell kezelni (3. §). Ugyanakkor azt, hogy a volt határőrközségek községenként vagy közösen kívánják-e a nekik juttatott erdőkben a gazdálkodást folytatni, a volt határőrök szabad elhatározására bízta (4. §). A volt határőröknek adott erdők (és havasi legelők) addigi adómentességét aztán az 1878. évi X. tc. megszüntette. így mind az egyes községek, mind a vagyonközösségek mintegy kényszerítve voltak arra, hogy erdeikből minél nagyobb jövedelemre tegyenek szert. Ehhez az erdőkben valóban gazdálkodni kellett volna, aminek viszont az előfeltételét az erdészeti adminisztráció megteremtése jelentette. Az erdészeti igazgatás kiépítését az 1879- évi XXXI. tc, az erdőtörvény is elrendelte. Erdőleírások, erdőelkülönítések A terület első erdészeti szempontú leírását DFvALD Adolftól ismerjük.

13 DIVALD 1871-ben a szerb-bánáti ezred erdőterületét 142.629 kli-nak (82.083 ha) találta. Úgy gondolta, hogy ezen a területen az évi fatermésnek még a felét sem használják ki. Tehát sürgősen intézkedni kell az erdők, elsősorban a Dunára hajlók, illetve a Néra mellett könnyen megközelíthetők mielőbbi értékesítéséről. A részletes leírásban aztán a szerb-bánáti ezred területén lévő erdőket három nagy csoportban tárgyalta. Az elsőbe a hegységiek tartoztak, amelyeket a legértékesebb tölgyes bükk-, részben pedig fenyőerdőknek tartott. Itt minél előbb meg kell oldani az erdőelkülönítést - írta DIVALD -, majd a kincstárnak be kell rendezkednie a nagyarányú faeladásokra. Ez utóbbi akadályát a szállítóeszközök, -utak hiányában látta, s javasolta a fakereskedők kedvezményekkel történő odacsalogatását. A második csoportban DIVALD a Delibláti-homokpuszta erdősítéseit tárgyalta. Itt hiányolta az eredményeket. Rámutatott, hogy 1818 óta már 15.428 kh-nyi (8879 ha) erdőt telepítettek, rajzoltak be a térképekre, de „kár, hogy ez erdősítésnek a természetben nincsenek ép oly maradandó nyomai és hogy az ember órákig és napokig járhat a térkép szerint erdővel borított területen anélkül, hogy szeme hacsak egy bokorba is ütköznék." A ténylegesen erdővel borított területet 4000 kli-ra (2302 ha) becsülte. A sikertelenség egyik okaként a Delibláton folyó, csaknem korlátlan legeltetést jelölte meg. Ugyanakkor a jövedelmezőség szempontjai alapján azt javasolta, hogy a homokpusztát ne önállóan, hanem a szomszédos Duna-szigetekkel együtt üzemtervezzék. így a szigeteken termett fa értéke is hozzájárulhat a homokfásítás óriási költségeinek a fedezéséhez. Tudjuk, DIVALD javaslatát nem fogadták meg, Deliblát fokozatosan önállóvá vált, s kezdődött el ott egy minden korábbinál sikeresebb fásítási akció.

14 Az említett Duna-szigeteken - amelyeket DIVALD harmadik csoportként írt le - az intenzív erdőgazdálkodás feltételei megvannak. Itt a mielőbbi üzemtervezést, illetve a (volt) határ-