Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)
SOMHEGYI TAMÁS: A húsfeldolgozás és -fogyasztás jelei a középkori Szentkirályon
évvel később az alföldi juhiétszám kétezer körüli 20 . A kecsketartás elterjedését a csontleletek alapján minimálisnak lehet tekinteni. Sertés ( Sus domesticus Erxl. 1777.) A csontokból meghatározható életkor a süldők nagyobb számban való leöléséről tanúskodik (V. táblázat). A sertés tartására alkalmas gödörólak elterjedése Szentkirály falu állattartásában is megfigyelhető. A 4/a. számú ház melléképülete disznó fiaztatására és hízlalására alkalmas gödöról lehetett. 21 A csontleletek kormeghatározása alapján megállapítható, hogy a sertések nagyobbik részét fiatal korban vágták. A fiatal, kis testsúlyú sertésekre az ún. „verő disznó" elnevezést aXVI-XVTI. századig elterjedten használták. 22 Ló ( Equus caballus L. 1758.) A szórványosan előforduló lócsontok a lóhúsfogyasztással nem hozhatók összefüggésbe. 23 A csontok az értéktelen húsrészeket tartalmazó anatómiai régiókból származtak. 24 A középkori kun lótartást nyelvi emlékek is megerősítenek, amit kun jövevényszavak használata igazol: a csődör általánosan elterjedt, a 'hajítópányva' jelentésű árkány és a 'nyeregszíj' jelentésű kangyík kunsági tájszóként értelmezhető. 2j Kutya ( Canis familiáris L. 1758.) A csontelváltozásként leírt rágásnyomok ( III. táblázat ) gyakori előfordulása a kutyatartás elterjedésére utal. A rágásnyomok gyakorisága ellenére kutya-csontvázrészek alig fordultak elő ( 1 db tibia), teljes csontváz egyetlen fiatal (subadultus) egyedből származik. (IV. szelvény „j" gödör/lelt. szám: 95. 303. 1-58./). Házityúk ( Gallus domesticus L. 1758. ) A vizsgált anyagban baromficsontok minimális számban vannak jelen. A kevés adat nem teszi lehetővé a baromfitartás mértékének meghatározását. A letelepedett életforma viszont a lakóházak környékén tartott állatok, így a szárnyasok tartásának a velejárója. 26 A háziszárnyasok előfordulásának bizonyítása a falu állattartásának rekonstrukciójával lesz körülírható. Vadfajok A vadállatcsontokat őz (Capreolus capreolus L. 1758.) metacarpus, szarvas (Cervus elaphus L. 1785.) csüdcsont és mezei nyúl {Lepus europaeus 1778.) radius anyagban való előfordulása jelzi. A kis számú csonttöredékből a vadászatra vonatkozó következtetések nem adhatók, mégis feltételezhető - a vadcsontok alapjai-, hogy a vadhús kiegészíthette a falu lakóinak húsellátását. IV. Húsfeldolgozás és -fogyasztás A lelőhelyek csontanyagát figyelembe véve a legfontosabb háziállatok (szarvasmarha, juh, sertés, ló) feldolgozási módszerei a vágásnyomok segítségével becsülhetők (III. táblázat). A legnagyobb mennyiségben szarvasmarha csontokon lehetett ilyen elváltozásokat megfigyelni. A vágásnyomokat mutató csontok legtöbbje az értékes húsrészeket adó anatómiai régiókhoz tartoznak. 2 ' A húsértékek osztályozási módszereire Kretzoi 28 és Uerpmann 29 tettek javaslatokat. Az értékbesorolásokat a következők szerint értelmezték:
