Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)
BALÁZS GYÖRGY: Vízimalmok, szárazmalmok, szélmalmok a 18-19. században
Mérnökgenerációk nevelődtek ki, sokan vízmérnöki munkákkal foglalkoztak kamarai, vármegyei vagy éppen uradalmi mérnökként. Legtöbbjük - jártas lévén a mérnöki munkák minden területén - malmokat is tervezett. A teljesség igénye nélkül elég itt KISS József, Joseph JUNG, Theofil Laurentius GAßNER, FELLNER Jakab nevét 107 említenünk, akiknek malomtervei - vízivagy éppen élőerővel hajtott malmok - különböző levéltárakban fennmaradtak. 108 De említhetjük BESZÉDES József (1786-1852) tevékenységét, aki a Sárvíz, a baja-bátai Duna-szakasz szabályozása „mellett számos kisebb vízrendezést is végzett és (1842-ig) több malomcsatornát épített szerte az országban, összesen 42 malommal, 24 zúgóval ...." 10 ° A vízrendezési, lecsapolási munkák a reformkorban Széchenyi István tevékenysége nyomán kaptak újabb lendületet. Széchenyi felismerte, hogy az ország gazdasági és kulturális elmaradottságának okai között a közlekedés, a kereskedelem fejletlensége nagy szerepet játszik, hogy a vízépítés, vízgazdálkodás, lecsapolások, ármentesítések a vízi- és szárazföldi utak megteremtésének elengedhetetlen feltételei. Ezért is szervezte, támogatta az Alduna szabályozását, amelynek irányítását királyi biztosként reá bízták, Vásárhelyi Pál műszaki vezetése mellett, akivel azután a Tisza és vízgyűjtőjének szabályozását is szervezte; szorgalmazta állandó ludak építését; vezető szerepet vállalt az első dunai gőzhajózási vállalat megszervezésében, stb. A „ Duna és egyéb folyamatok szabályozására kiküldött bizottság" jelentésében új vízügyi politika alapelveit fektette le, a vízszabályozás közérdekű munkálatait központi pénzalapból, a magánbirtokosok érdekeit elősegítő munkákat magánpénzből javasolta végeztetni. Az 1843. évi X. tc. törvénybe foglalta a gátasmalmok elbontását, kimondva: «... a vizek természetes lefolyását és lefolyhatását, más kárával bármely módon és alakban gátolni tiltatik." Az 1843/44. évi országgyűlés közmunkákat szabályozó intézkedése pedig az ingyen közmunkák vízszabályozási célra való igénybevételét tette lehetővé. 110 Összevetve az eddigieket megalapíthatjuk, hogy a 18-19. században a Kárpát-medencében a török hódoltság és a felszabadító, majd függetlenségi háborúk utáni népességbeli, anyagi javakbeli romlást követő gazdasági megerősödés során a terület malomipari helyzetének jelentős átalakulása ment végbe. A 18-19. század alatt az árvízmentesítés, a hajózás megindítása miatti folyószabályozás során elsősorban az Alföldön, de kisebb mértékben másutt is az ország területén a vízimalmok, patakmalmok jelentős része a vízrendezéseket követően elpusztult, helyettük kisebb számban épültek újak. Az eltérést a későbbiekben a különféle malomtípusok gyakoriságát tekintve az okozta, hogy a kiesett malmi kapacitást müven típusú energiahordozóval, milyen típusú malommal tudták pótolni. A Dunántúlon elsősorban a természetföldrajzi lehetőségekből fakadóan újra csak a vízimalmokat részesítették előnyben, míg az Alföldön, ugyancsak a környezet adta lehetőségeket kihasználva, egy korábban már megjelent, de az idáig elterjedni nem tudott típust, a szélmalmot építették egyre nagyobb számban. Elsősorban a 18. század folyamán, s a 19. század közepéig az állati, illetve részben emberi erőt hasznosító malmok is jelentősen teret nyertek. Ahol a folyóvizek szabályozását a I9. század második felére, végére nem sikerült megoldani - s ebben a már említett malomtulajdonosokkal, földbirtokosokkal való ellentéteken túl a 19. századi történelmi események, a szabadságharc, egy-egy szárazabb, aszályos év, pl. az 1860-as évek elejei, majd éppen az 1876, 1878, 1879, 1881. évi árvizek is jelentős hátráltatást okoztak -, ott a később kieső malmi kapacitást már egyértelműen a gőzmalmok pótolták.
