Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

OROSZI SÁNDOR: Album a görgényi tutajozásról

A tutaj fékezését a mozgó kötés önmagában is segítette. Az egymáshoz kötött fák ugyanis elmozdulhattak, különösen a hátsó, vastagabb végük a meder aljáig leért, azt horzsolta. Ugyanakkor minden talpon két-két kötelet tartottak készenlétben, hogy a talpak egymáshoz torlódásakor, netalán kifutásakor a tutajosok a mögötte haladókat a part mentén fákhoz, bokrokhoz, kövekhez rögzíthessék. Megjegyezzük még, hogy ugyan nem minden talpon haladt tutajos, de egymástól látótávolságra elhelyezve mindenképpen időben észlelhették az akadályokat, s felkészülhettek a teendőkre. (Az egymáshoz rögzített talpakon a munkák idején előre és hátra tudtak menni.) A legelső óriástutaj Felső-Fancsalról 1871 nyarán indult, s a mintegy 300 m faanyagát az említett fancsali vízfogó építéséhez használták fel. 1872 nyarán aztán megindult az üzemszerű óriástutajozás. A kezdetben mintegy 35 talpból álló, körülbelül 500 m hosszú, 300-350 m fatérfogatú óriástutaj a 45 km hosszú utat 5-6 nap alatt tette meg. Később, a XLX. század utolsó éveiben már 550-700, sőt 700 m

3-nél nagyobb fatérfogatú tutajokat is kötöttek, amelyekkel azonban — kedvező vízviszonyok mellett — már 6-8 óra alatt leértek a Maros partjára. A tutajozás gyorsulásához nemcsak a munkások nagyobb szakértelme járult hozzá, hanem az óriástutaj „medertisztítása" is. A meglóduló óriási tömeg ugyanis évről évre egyre jobban kijárta, „gyorsította" a medret, s így a lefutási idő valóban jelentősen rövidült. (A bekötött fa mennyiségének növelése pedig hosszúsági növekedéssel is járt. így gyakran akár 1 km-es tutajokat úsztattak le a Marosig — sokkal rövidebb idő alatt.) A tutajok a Görgény Marosba ömlésénél, Hcrbuson kialakított faraktárig úsztak. Ott a kipartolást egy külön erre a célra épített, három duzzasztóval ellátott csatornában végezték el. Itt került sor a tutajok szétbontására, majd a vízből a fát kivontatták, és méret szerint csoportosítva máglyázták. A fa a továbbiakban — immár a favásárlók kívánságának megfelelően — vagy a herbusi fűrészüzemben került feldolgozásra, vagy továbbszállították. Ez utóbbira sor kerülhetett a Maroson, ahol merevkötésű tutajokba („fertálytutajokba") kötötték át, de történhetett az időközben kiépült vasúton is. A marosi tutajok összeállítására azonban már csak a következő év tavaszán került sor. A görgényi fa piacra jutásának műszaki megoldása után egyre jobban előtérbe került a gazdaságosság kérdése is. Láttuk, hogy kezdetben a kincstár arra törekedett, hogy mindenáron megoldja a görgényi erdők szállítási problémáját, s ennek érdekében a házilagos kitermelést, kezelést vezette be. A már felsorolt, óriási mennyiségű és nagyon költséges beruházásokon kívül a fa árában természetesen benne volt mind a külföldi munkások — igen magas, 3,50 frt-ot is elérő — napszáma, mind a helybeliek — csekélyebb, 1,50 frt körül alakuló — bére is. Ebből következett, hogy a kincstári fa kevésbé volt versenyképes a Maros partján, mert ott a fakereskedők a magánerdőkből származó fát könnyebben (kevesebb adminisztrációval, engedéllyel) és főleg pedig olcsóbban vehették meg. Mindezt látta a kincstár 1876-tól kezdődően 10 évre szóló szerződést kötött az egyik fakereskedő céggel, tehát lemondott a házi kezelésről. A cég aztán igyekezett a korábbi, kincstári munkabéreket csökkenteni, főleg pedig a drága külföldi munkásoktól megszaba-